Bár a vizsgaidőszak a tervezett időtartamot is túllépte, azért végül sikeresen lezárult. Mint azt a régi mondást alapul véve már tudjuk: minden jó, ha vége jó, úgyhogy a nyáron többet már nem óhajtok vele foglalkozni. Helyette jöhet az írás, rám is fér már, a regényre pedig pláne.
Mindenek előtt azonban korábbi két ígéretemet szeretném teljesíteni. Az elsőt ezen alkalommal meg is ejtem: a VII. Lumina Cornu Asztali Torna eseményeiről szólnék pár szót.
Az érkezésem szombat délelőtt a meglepetés erejével érte a szervezőket, mivel egy huszárosat gondolva nem csődítettem ki őket az érkezésem helyére, a vasútállomásra, hanem kényelmesen elsétáltam a rendezvény színhelyére. Az út tekintve, hogy jónéhány kilométert jelent, nem tartott rövid ideig, de legalább felderítettem a környéket, beleérteve azt a fagylaltozót is, amelyet később többedmagammal ismételten meglátogattam.
Szóljunk azonban néhány szót a szervezésről. Úgy veszem észre, hogy az évek alatt a színvonal csak emelkedett; a rendezvény mondhatni komolyabb fennakadások nélkül zajlott. Az évfordulós ünnepségeket jómgam egyébként nem nagyon állhatom; számomra minden ilyen alkalomról a zsibbadt ülep és agy ugrik be. Kötelező rosszként fogom hát fel általában az aktuális rendezvény színesebb oldala mellett. Nos, ezen alkalommal kellemesen csalódtam; a hangulat egy kellemes stan-up-comedy fellépésre emlékeztetett amellett, hogy különös módon mgis megtartotta a maga ünnepélyes voltát. Így kell emlékezni, kérem szépen, vidáman és meghatottan!
A versenyre érkező csapatok száma a korábiakhoz képest sajnos csekélyebb volt, ez azonban a körülmények szerencsétlen közrejátszásának számlájára írható, semmiképpen nem a rendezőkére. A modult természetesen ezúttal is Magyar Gergely vetette papírra, a már megszokott színvonalon. Nem szeretném megismételni Sherwood barátom gondoltait a csapatmunka és a szerepjáték arányáról, úgyhogy csak annyit mondanék, hogy ha a következő versenyen annyi szerepjátékot láthatunk majd, mint a VI. Asztali Tornán és annyi csapatmunkát, amennyit ezen rendezvényen, akkor nagyon nehéz dolgunk lesz majd. Jólesett azt is látni, hogy a zsűri véleményét ennyire megszívlelték a csapatok és igyekeztek a korábbi rendzevényen felhozott hiányosságokat pótolni. Azt hiszem, hogy mint bírónak, ennél több óhajom nem is lehet.
Természetesen ezúton is szeretnék gratulálni az első három helyezett csapatnak; jók voltatok és csak így tovább!
Én magam, miközben a csapatok között térültem-fordultam, személy szerint nagyon jól szórakoztam. Ezen alkalmakkor egyre inkább úgy érzem magam, mint egy, a játékosok által megszemélyesített kalandozók útját végigkísérő M.A.G.U.S. szerzetes; erről tanúskodik az a két oldalnyi jegyzet is, amelyet körutam során készítettem. A kötetlenebb szórakozás természetesen az eredményhirdetés után következett. Sajnos másnap dolgom lévén, éjszakára maradni nem tudtam, de azért még elcsíptem az Asztal Alatti Torna elejét, és megkóstoltam azt a torokmelengető grogot is, amelyet a torna szervezői valószínűleg egy mazochista goblin receptúrája alapján készítettek el. Sherwood és Wyquin barátaim olyannyira belemelegedtek a látványpékség-jellegű novellaelemzésbe, hogy az este folyamán sokat beszélgetni már nem tudtunk; sebaj, majd legközelebb... feltéve, hogy el tudok rejteni előlük mindenféle, betűk megjelenítésére alkalmas eszközt.
Egy szó mint száz, ismételten nagyon jól éreztem magam és megtiszteltetésnek veszem, hogy egy ilyen rendezvény meghívottja lehettem. Viszlát év végén, a VIII. Asztali Tornán!
