Kommentválasz I.

Mint ahogyan Sherwood barátomnál is szokás, a bejegyzéseimre érkező hozzászólásokra inkább a e helyütt válaszolnék, hiszen nem biztos, hogy mindenki visszalapoz az adott naphoz és végigvizslatja az elmúlt napok, hetek kommentjeit újra és újra. A válaszra is többen kíváncsiak lehetnek.
  Ferenc a márciusi (egyetlen) bejegyzésemre reagált és kérdést is intézett felém, mégpedig: mi az oka e nyolc hónapos kiesésnek? (Na ugye, bár nem számoltam utána, most legalább már tudom, mennyi is az annyi.) A kérdésre a választ egyébként nagy vonalakban már leírtam a vendégbejegyzésemben, amelyet Sherwood barátom kérésére prezentáltam az ő blogján, "vendégbejegyzés a'la Eric van Dien" cím alatt. Aki még esetleg nem olvasta, megteheti itt.
  Ismételni megint nem akarom magam, de a helyzet egyébként azóta sem változott, csupán belelendültem a "kötött csevegés"-be, az eredményt pedig mindenki láthatja. Viszont blogot komolyan elkezdeni és tovább folytatni bizonyos fokú felelősség, mintha egy befejezetlen trilógiát írnék meg. Azok, akik olvassák csak várnak és várnak, én meg hirtelen elnémulok, nem adok életjelet magamról. Ezt nem tehetem, pláne mivel látom, hogy már négy országból is olvasnak... :) Márpedig most, hogy komolyan belekezdtem a blogírásba, már nem fogom félbehagyni ugyanúgy, ahogyan félkész trilógiát sem áll szándékomban írni.

Vissza a grundra

Midőn ma reggel az oly ismerős "Jaj de jó, fekvő-rendőr!" kiáltásra felriadtam, a folytatást elkerülendő azonnal pattantam is volna fel, de sajnos elkéstem. "Rúgjunk bele, szabad!"
 Nos, hamar felébredtem. Nem tehettem mást; meggyőzött a reggeli ébresztő a'la Kiriell. Azonban mielőtt a történtek hatására bárki szakállas rendőr-viccekkel hozakodna elő, elmondom: ismerem majdnem mindet. Ugyanis a legtöbbet rendőrök terjesztik.

 Na mindegy; vendéglátóm eme kellemes ébresztője után folytatom a napom, mint a héten már oly sokszor. Kezdem az iskolával, utána szabad program. A közeljövőben a tanulás mellett folytatom a regényem már elkészült fejezeteinek csiszolgatását is; mostanában azért több időm jut rá, lévén más munkarendben dolgozom, mint eddig. Bizony, az utóbbi pár hónap nem telt el eseménytelenül: sorsom fonalának láthatatlan és roppant kitekert humorral rendelkező gombolyítói ismételten jó hangulatukban voltak, és egy svédcsavart követően, két és fél év irodista-lét után ismételten az utcán találtam magam, mint becsületes lósalak-rugdosó. Rendkívüli örömömre szolgált ismételten intézkedni és - oh-la-la!!! - szabad levegőt szívni munka közben, emberekkel találkozni és beszélgetni, még többször rendet tenni. Már amennyire a mai világban persze egy rendőrnek lehet, mert azért - valljuk be - az utóbbi években eléggé megfogyatkozott a lehetőségek száma. Mindegy, dolgozunk amivel tudunk, élünk és remélünk, vélünk majd leülünk (egy nagy pofontól) de majd felhevülünk és felkecmergünk és folytatjuk tovább úgy és onnan, ahogy és ahonnan abbahagytuk. Esetleg talán okosabban és tapasztaltabban. Sajnos erről szól az élet ugyebár, de a poros irodából kiszabadulva elmondhatom: most legalább élem ezt az életet.

To be or not to be...

A mai napon ismételten John J. Sherwood barátomnál vendégeskedem, és ő egy dupla szaltóhoz készülődve megkért, hogy tegyek közzé vendégbejegyzést a blogján. Bár nyögvenyelősen kezdtem el, azért lassacskán belelendültem. Elhatároztam, hogy oly hosszú szünet után csak megkísérlem a blog írást; na nem azért, mert annyira szüksége van rá a világnak, hanem csak azért, mert szeretek beszélni, és ami még fontosabb: írni. Tehát itt ülök az ő gépe előtt, és egy újabb bejegyzésen dolgozom a blogomba. Igazából ami a fejemben járt, nála leírtam; itt nem akarom megismételni magam, aki kíváncsi rá, megtekintheti itt.

Ezen becses alkalmat megünnepelendő, kicsinosítottam az oldalamat is. Az én ízlésvilágomnak jobban megfelel; remélem ezzel az olvasó is így lesz.

Most azonban készülődnöm kell; vár a kötelesség és az iskola. Amikor tudok, ismét jelentkezem. Ja, és egészen biztosan nem nyolc hónap múlva.

Jó egészséget!

Mindig mondom magamnak, hogy fontos teendők előtt nem érdemes ugrálni, mert a végén még megütjük magunkat. Velem ez történt a hétvégén. Szombaton kung-fu bemutatón vettem részt a Művelődési Központban. Rutinmunka, legyintettem magamban, noha tudtam, hogy ezen a héten nekem a főiskolán kell lennem, mivel két tantárgyból is zárthelyit kell írnom. Fél óra testmozgás, néhány könnyed ütésváltás, rúgás, földrevitel, egy kis tapadós-kéz gyakorlat, aztán megyek haza tanulni. Nem így történt. A bemutatót végigcsináltuk ugyan, én azonban egy csúnya bokasérüléssel gazdagodtam. Csak remélhetem, hogy a közönség nem vett belőle észre semmit. A sérülésemnek köszönhetően az utolsó mozdulataim nekem nagyon sutának tűntek (pont rúgás volt, miért is ne); talán egy laikusnak nem tűntek fel. Másnap boka bedagad, kórházba be, utána hétfőn háziorvos, két hét betegállomány, egyelőre. Járni nehezen tudtam, szóal inkább pihentettem. Nesze neked ZH. Csütörtökre úgy-ahogy rendbe jött a lábam (sántikálni legalábbis tudtam vele) és a szükség nagy úr, úgyhogy felvergődtem Budapestre, és megírtam az egyik zárthelyimet. A belvárosi út a pályaudvarig rémálom volt: egyszer bokán rúgtak (Murphynek megint igaza volt; pont ott) a villamoson pedig állnom kellett, és egy lábon egyensúlyozva, a társam vállába kapaszkodva próbáltam megállni, hogy el ne zuhanjak az ide-oda rángatódzó szerelvényen, mert az a méreteimet tekintve valóságos természeti katasztrófához vezetett volna, de minimum kisiklik a villamos. Estére szépen nézett ki a bokám, de hát mit tehetünk. A következő zárthelyi jövő hét kedden lesz, addigra talán rendbejön annyira a lábam, hogy nem lesz gond a fel- és a hazajutás. Szóval pihenek, tanulok, és szabadidőmben folytatom az írást. A Bíbor Gyöngyök második kötetébe írt novellám lassan kész. A főszereplője egyre szimpatikusabb nekem, ezért úgy döntöttem, hogy a legközelebbi regényem történetében is szerepet fog kapni, nem is akármilyet. Na de mindent azért ne fecsegjek már ki. Hol maradna akkor a meglepetés?