2010. július 29., csütörtök

A Vérkő

Kissé megkésve ugyan, de végül eljutottam arra a pontra, hogy beteljesítsem a második ígéretemet, amelyet Ferencnek tettem. Ez egy apró kis szösszenet a Vérkőről, Gorvik legendás ereklyéjéről.

A megjelent M.A.G.U.S. irodalom igen ritkán érinti ezt az egyébként szerintem rendkívül izgalmas témát. Amennyi a hivatalos forrásokból kideríthető, az a következő:

A Vérkő Gorvik megalapításakor került első ismert gazdája, Raquo Amanovik kezébe. A legenda szerint az ereklye ereje segítette hozzá az őrült papot, hogy épségben eljusson későbbi országa partjaira, és ott sikeresen megvesse a lábát. Az eredetéről vajmi keveset tudunk; egyes szóbeszédek az aquirok művének tartják, mások szerint az ősvilág egy megkövült darabja, amelybe néhány ősaquir menekült egykoron a változó világ elől. Hatalmának pontos mibenléte, akárcsak az eredete, szintén rejtély. A szájról szájra keringő legendák sosem említették, hogy bármikor is közvetlenül kinyilvánította hatalmát; inkább azokét erősítette, akikhez valami módon hozzákötötte magát.

Amanovik halála után a Vérkő egy abradói sziklatemplomban pihent évszázadokon át, míg egy kalandor csapat rá nem lelet. A csapat egyik tagja volt Terda Radovik am Warvik, a király, aki később egy kézben egyesítette az örökkön marakodó tartományokat. A templomban történt látogatást egyedül ő és egy társa élte túl. Ha hinni lehet a király életéről szóló feljegyzéseknek, az ereklyét egy testfoglaló démon őrizte (talán egy Shrabtisst, de ezzel kapcsolatban csak találgatni lehet) aki mielőtt sikerrel elűzték volna, megtizedelte a kalandor csapatot. A rákövetkező éjszakán meghalt Radovik utolsóként maradt társa is; a halálának körülményeivel kapcsolatban azonban végképp csak találgatni lehet. A legvalószínűbb feltételezés, hogy a Shrabtisst elűzése nem sikerült, és követte áldozatait az ősi templomon kívülre is.

Radovik dicsőséges felemelkedése ékes bizonyítéka a Vérkő rendkívüli hatalmának. A nagy király halálával az ereklyének is nyoma veszett. Az ereklyét a király eltűnése előtt egy lovagjára bízta, aki a Manta-am Gorvik világtól elzárt hegyvidékébe vitte azt, az uradalmába. A lovag leszármazottai, közülük is elsősorban az elsőszülöttek, századokon át székeltek a Gamarra-várban. Idővel a szent esküjük (amelyet felnőtté válásukkor valamennyiüknek le kellett tennie) pontos miértje is homályba veszett, a Vérkő nevét elfeledték egészen Ramando da LaCorb színre lépéséig. A Gamarrák legutolsó sarja megtagadta az esküjét és kalandozónak állt; a Vérkő hatalma, Ranagol angyalainak hathatós közreműködésével azonban visszavonzotta ősi honába, amely egy pusztító csata folyamán csaknem porig égett. Sorsával megbékélve e romokon alapította meg Ramando da LaCorb a wieránus rendet, akik azóta is a Vérkő őrzőinek számítanak.

A történelem folyamán el-felbukkantak még szóbeszédek bizonyos szilánkokról, amelyek állítólag a vérkőből származnak. Ezek származása, mint ahogyan maga az ereklyéé is, a homályba vész, ahogyan az is, hogyan sérülhet meg egy állítólag elpusztíthatatlan ereklye. Akárhogyan is vesszük, a Vérkővel kapcsolatban máig is több kérdés merül fel, mint amennyi választ ismerünk -  és talán nagyon jól is van így.