Az utóbbi hónapokban kissé elhúzódtam a külvilágtól, minden tekintetben. Ez nem véletlenül történt; az élet hullámvasútja néha igen különös mélységekbe képes lökni az embert, hogy aztán egyetlen rántással ismét felemelje őt a magasba.
Ezúttal éppen a pálya magasba törő ívén járok; látom mindazt, amit a magam mögött hagyott hónapok során átéltem. Vegyes érzések kavarognak bennem, és nem vagyok benne biztos, hogy mindig és mindenkor a helyes utat választottam. Ám a döntéseim az enyémek, és vezessenek bár jó vagy rossz irányba, azt biztosan tudom, hogy ezt az utat mindenképpen be kellett járnom.
Különös érzés, hogy tél közeledtével, amikor a természet maga lassan álomba szenderül, én éppen hogy felélénkülök. Legújabb regényem, a Critai játszma első kötetének végére - a kb. másfél hónapos kreatív szünet után, amelybe sikerült beleesnem- végül csak odavéstem a "vége az Első Könyvnek" szavakat. Hosszú út vezetett idáig és még nem ért véget; a csiszolás folyamata még csak most veszi kezdetét és mint minden művemen, ezen is lesz mit alakítani. Ez azonban már kevésbé hosszadalmas munka, amelynek végén az első kötet készen áll és ismét belevethetem magam hőseim nagyszabású kalandjába, és meg sem állok egészen a végkifejletig...
