Rövid helyzetjelentést szeretnék közzé tenni azon olvasóim felé, akik az elmúlt néhány hét hallgatását esetleg aggodalommal figyelték. Nem, nem történt velem semmi baj, még élek és épségben is vagyok, csak gőzerővel vágtatott végig rajtam a főiskola vizsgaidőszakának tonnás gépezete és valósággal a porba tiport. Keményebbnél is keményebb vizsgák következtek egymás után, és ha pihenőt tartottam a tanulásban, akkor bevállaltam egy-két szolgálatot, nehogy azt higgyék az őrsön, hogy elvesztem...
Egyszóval a napokban jövök majd egy összefoglalóval a VII. Lumina Cornu Asztali Tornával kapcsolatosan (még akkor is, ha Sherwood barátom esetleg megelőz ezzel; nem árt több szemszögből is ismertetni ugyanazon eseményt) és az eszmefuttatásaimat is folytatom majd. Egyelőre azonban tanulás, mert holnap és holnapután kemény vizsgákkal nézek szembe, ráadásul most érkezett a hír, hogy június 1-jén is várnak sok szeretettel...
2010. május 25., kedd
2010. május 3., hétfő
A harcművészetről általában
Harc és művészet. Sokaknak érdekesen fest egymás mellett ez a két szó, számomra azonban valahogyan mégis szervesen összetartoznak. Az évek során jó néhányszor kérdezték már tőlem, hogy hogyan is függ össze a kettő, milyen gondolkodásmód, életérzés szükségeltetik ahhoz, hogy ez a két egyáltalán nem azonos területet lefedő szó mégis fedésbe kerüljön egymással, összekapcsolódjanak, egy fogalmat alkossanak, egy értelmet nyerjenek.
A megoldás a művészet szóban rejlik, és nem szükséges most csak a harc művészetére összpontosítani. Talán furcsán hangzik, de a harcművészetek űzése számomra nagy segítséget jelentett a tisztán szellemi művészet, az írás művelése során is. A művészet lényege az alkotás, az önkifejezés; az, hogy önmagunk kvázi megsokszorozásával, maradandóbb formába öntésével tovább fennmaradjunk. Minden mű egyben az alkotóját tükrözi, és nem tud elszakadni tőle, ugyanúgy, ahogyan a gyermek sem a szüleitől. Tagadhatja, de elrejteni nem tudja a hasonló vonásokat, a fizikai és szellemi esszenciát, amely átöröklődik belé. Ez a speciális "gyermek" lehet a festő számára a festmény, a szobrász számára a szobor, az író számára az írás... de mit alkot a harcművész? Mi az a maradandó érték, amelyet létrehoz?
Sajnálatos módon a mai nyugati, anyagi szemléletű, versenysportban hívő világban sokszor itt sikkad el a harcművészet lényege. A harcművész művének ugyanis egyetlen anyagi megtestesülése van: a képességeinek, tulajdonságainak javítása, gyorsabbá, erősebbé, ügyesebbé, egészségesebbé válás. Ez azonban nem minden. Ahogyan a taoizmus felfogásában létezik a Yin és a Yang, a kemény és lágy, a tűz és a víz, az ég és a föld... a harcművészetekben a Műnek, az alkotásnak létezik egy másik arca is, amely igen fontos: a szellemiség. A harc sokszor nem csak fizikai, hanem szellemi síkon is zajlik. Sokszor elcsépelt frázis, hogy a harcművészet életstílus, de sokan elfeledkeznek arról, hogy az életstílus sem pusztán a test fejlesztésében és egészségében jelenik meg. Mindezen túl a test megöregszik és előbb vagy utóbb végleg elhasználódik; a szellemi érték azonban soha, sőt a genetikai öröklésnél is tisztább formában képes fennmaradni. Ezért tekint egy Mester a tanítványára úgy, mint a saját gyermekére; mert ő ugyanúgy tovább él a tanítvány gondolataiban, szellemiségében, mint azok, akik által megfogant.
Kérdezhetik egyesek: mindehhez miért van szükség a harcra? A válasz: a művészethez nincs szükség rá. A művészet ott rejlik a világ minden szegletében, a zöldellő fűszáltól kezdve tárgyak és jelenségek során át egészen a konkrét tevékenységekig, mint a futás, az úszás, a fényképezés, az írás, a festés, a képzőművészet. A harc az egyik útja a művészetnek. Amiben egyedi, hogy a harcművészet összehangolja a fizikai és szellemi fejlődést; egyiket sem hanyagolja el a másik javára, ezáltal harmóniát teremt az ember testében és lelkében egyaránt. A gyors és elegáns mozdulat olyan, mint a tökéletes gondolat: harmonikus, letisztult, érthető és minden fölösleges sallangtól mentes. Ezért nem látjuk az igazi harcművészt soha öncélúan verekedni: ha a gondolataid tiszták és igyekszel harmóniában élni önmagaddal és a környezeteddel, nincs szükséged arra, hogy fitogtasd az erődet. Ahogyan az író sem a közönségért ír, úgy a harcművész sem azért küzd, hogy másoknak vagy akár magának bizonyítsa, mennyire erős vagy jó harcos.
Ezen állapot elérése egyszerű útnak tűnik, ám aki egyszer rálépett, az nyomban felismeri: nehezebb, mint bármilyen megmérettetés az eddigi életében. Aki azonban felismeri az értékét és törekszik erre az ideális állapotra, az rálépett az útra és csak rajta múlik, hogy meddig jut el rajta.
A megoldás a művészet szóban rejlik, és nem szükséges most csak a harc művészetére összpontosítani. Talán furcsán hangzik, de a harcművészetek űzése számomra nagy segítséget jelentett a tisztán szellemi művészet, az írás művelése során is. A művészet lényege az alkotás, az önkifejezés; az, hogy önmagunk kvázi megsokszorozásával, maradandóbb formába öntésével tovább fennmaradjunk. Minden mű egyben az alkotóját tükrözi, és nem tud elszakadni tőle, ugyanúgy, ahogyan a gyermek sem a szüleitől. Tagadhatja, de elrejteni nem tudja a hasonló vonásokat, a fizikai és szellemi esszenciát, amely átöröklődik belé. Ez a speciális "gyermek" lehet a festő számára a festmény, a szobrász számára a szobor, az író számára az írás... de mit alkot a harcművész? Mi az a maradandó érték, amelyet létrehoz?
Sajnálatos módon a mai nyugati, anyagi szemléletű, versenysportban hívő világban sokszor itt sikkad el a harcművészet lényege. A harcművész művének ugyanis egyetlen anyagi megtestesülése van: a képességeinek, tulajdonságainak javítása, gyorsabbá, erősebbé, ügyesebbé, egészségesebbé válás. Ez azonban nem minden. Ahogyan a taoizmus felfogásában létezik a Yin és a Yang, a kemény és lágy, a tűz és a víz, az ég és a föld... a harcművészetekben a Műnek, az alkotásnak létezik egy másik arca is, amely igen fontos: a szellemiség. A harc sokszor nem csak fizikai, hanem szellemi síkon is zajlik. Sokszor elcsépelt frázis, hogy a harcművészet életstílus, de sokan elfeledkeznek arról, hogy az életstílus sem pusztán a test fejlesztésében és egészségében jelenik meg. Mindezen túl a test megöregszik és előbb vagy utóbb végleg elhasználódik; a szellemi érték azonban soha, sőt a genetikai öröklésnél is tisztább formában képes fennmaradni. Ezért tekint egy Mester a tanítványára úgy, mint a saját gyermekére; mert ő ugyanúgy tovább él a tanítvány gondolataiban, szellemiségében, mint azok, akik által megfogant.
Kérdezhetik egyesek: mindehhez miért van szükség a harcra? A válasz: a művészethez nincs szükség rá. A művészet ott rejlik a világ minden szegletében, a zöldellő fűszáltól kezdve tárgyak és jelenségek során át egészen a konkrét tevékenységekig, mint a futás, az úszás, a fényképezés, az írás, a festés, a képzőművészet. A harc az egyik útja a művészetnek. Amiben egyedi, hogy a harcművészet összehangolja a fizikai és szellemi fejlődést; egyiket sem hanyagolja el a másik javára, ezáltal harmóniát teremt az ember testében és lelkében egyaránt. A gyors és elegáns mozdulat olyan, mint a tökéletes gondolat: harmonikus, letisztult, érthető és minden fölösleges sallangtól mentes. Ezért nem látjuk az igazi harcművészt soha öncélúan verekedni: ha a gondolataid tiszták és igyekszel harmóniában élni önmagaddal és a környezeteddel, nincs szükséged arra, hogy fitogtasd az erődet. Ahogyan az író sem a közönségért ír, úgy a harcművész sem azért küzd, hogy másoknak vagy akár magának bizonyítsa, mennyire erős vagy jó harcos.
Ezen állapot elérése egyszerű útnak tűnik, ám aki egyszer rálépett, az nyomban felismeri: nehezebb, mint bármilyen megmérettetés az eddigi életében. Aki azonban felismeri az értékét és törekszik erre az ideális állapotra, az rálépett az útra és csak rajta múlik, hogy meddig jut el rajta.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)