Hosszabb szünet után újra a porondon

Tévedés ne essék: nem jártam cirkuszban a hétvégén, és a bohócokat meg az idomárokat sem nagyon kedvelem. Az oroszlánt meg mindig harapósnak tartottam, úgyhogy inkább tartózkodnék tőle. Az artista már más káposzta, főleg ha a szebbik nemhez tartozik, de a címhez ennek is vajmi kevés köze van.

Mikor gondolkodtam, hogy hogyan is kezdjek bele egy újabb bejegyzésbe, az előző hozzászólásaimra esett a pillantásom, és elszörnyedtem. Április????!! Atyaég, már júliust írunk! No igen, EwiL barátom nemrégen dicsért meg, hogy mennyire foglalkozom a blogommal és mily' lelkismeretesen aktualizálom. Köszönöm a dícséretet; utólag elmondhatom, nem szolgáltam rá. Szóval amikor a címet kellett beírnom, a fenti mondat jutott az eszembe. Mint egy cirkusz türelmetlen közönsége előtt, félrevonom a függönyt és jó porondmester módjára ismét a reflektorfénybe lépek. Meghajolni nem fogok; na nem azért, mert bármi problémája lenne a derekamnak (bár ha lábtól fölfelé haladok a sérülések listáján, elméletileg az következne) hanem mert nincs miért: az elmúlt időben sajnos egyetlen sort sem tudtam hozzátenni a készülő regényemhez.

Mielőtt a rajongók felháborodott milliói cunamiként rontanának rám, hogy mégis mit képzelek magamról, el kell mondanom: az utóbbi időben kissé sűrűre sikeredett az időbeosztásom. Másik osztályra kerültem a Cégnél, új feladatokkal (nem is kevéssel) és lehetőségem adódott arra, hogy afféle "pihenésként" vissza-visszaruccanjak az utcára, ami mindig is a szívem csücske maradt. Szóval rendesen bevállaltam a feladatokat, akciókat, miegyebet. Csaknem minden hétvégémen az utcákat róttam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy megbántam. Bár vajmi kevés szabadidőm maradt, megcsapott a régi idők nosztalgiája és ez, bevallom töredelmesen, nagyon hiányzott már. A túlórapénzről pedig inkább nem beszélek, piszkos anyagiak, fuj, meg egyébként is mit képzelünk, nem a pénz körül forog a világ.

Sajnos a nosztalgiának (és a túlórapénznek persze) ára volt, ez pedig ott jelentkezett, hogy kevés szabadidőmben vagy a családomat és barátaimat látogattam körbe, vagy az ágyat nyomva bámultam a 24 című sorozatot, ami rövid idő alatt a kedvencemmé vált.

De hogy a felháborodott rajongók millióinak kedélyét csillapítsam, ünnepélyesen kézfelemelve, másik kezemmel a szívem felett megesküszöm: én, Eric van Dien, a Magyar Köztársaság írója és rendőre ünnepélyesen esküszöm, hogy készülőfélben lévő regényem el fog készülni még idén nyáron. Ha életemet és véremet kell áldoznom érte és a fantasy irodalom örökifjú szellemének fennmaradásáért, akkor is. Isten engem úgy segéljen.

Ámen.

V. Lumina Cornu Asztali Torna

Szombaton ismét abban a szerencsében részesülhettem, hogy meghívottként részt vehettem a jászfényszarui Lumina Cornu egyesület V. Asztali Tornáján. Sokadik alkalommal látogattam már el a városba, és második alkalommal kértek fel a bírói tisztség betöltésére. Ez, noha roppant élvezetesnek tartom, nem egyszerű mulatság. Komoly elemző-értékelő tevékenységet kell végezni annak, aki belevág, cserébe azonban rengeteg játékost és KM-et, valamint játék- és mesélői stílust ismerhet meg. Ez még annak is komoly tapasztalatot jelent, akit már veteránként tartanak számon bármelyik kategóriában. Két bíró társammal (John J. Sherwood barátommal és Magyar Gergővel, aki veterán KM és egyben a modul írója) folyamatosan jártuk az asztalokat már a kezdetek óta, és így is alig sikerült a csapatok végére jutni. Nem véletlenül, hiszen több mint hetvenen vettek részt ezen a rendezvényen, amely úgy gondolom, hogy országos szinten sem kis szó. Tizennégy csapat mérte össze erejét Tharr papjaival. A játékosok között olyan neveket is fellelhettünk, mind Indira Myles, a Sorsvető c. regény írója és szintén jó barátom, de nagyon sok egyéb ismerős is képviseltette magát, szóval beszédtémában nem volt hiány. Persze a nap jó részében nem nagyon értem rá társalogni, hívtak a bírói teendők. Ennek köszönhetően jelen voltam sok érdekes eseménynél, számtalan vidám és borzongató jelenetnél. Ráadásul elmondhatom, hogy a játékosok és a KM-ek is mind a legjobb formájukat hozták; ezen a versenyen valóban igen nehéz dolgunk volt, amikor dönteni kellett a legjobbakról. Végül azonban sikerült, és a díjazottak megérdemelten vehették át az őket teljesen jogosan megillető jutalmakat. Sajnos a torna után megrendezett Asztal Alatti Tornán már nem vettem részt, bár szívem szerint még maradtam volna. A lábam elég ramatyul volt a nap végére (sajnos az is közrejátszott ebben, hogy egy rossz mozdulatnak köszönhetően megint kifordult a bokám) továbbá alig aludtam valamit, és majd' leragadt a szemem. Szóval nem sokáig bírtam volna amúgy sem, azért pedig kár lett volna az italt pocsékolni.
Mindent összevetve remekül szórakoztam, a rendezés pedig parádés volt, mint mindig. Sok ilyen élménnyel szeretnék még gazdagodni, úgyhogy alig várom a következő rendezvényt. Tutira ott leszek.

Jó egészséget!

Mindig mondom magamnak, hogy fontos teendők előtt nem érdemes ugrálni, mert a végén még megütjük magunkat. Velem ez történt a hétvégén. Szombaton kung-fu bemutatón vettem részt a Művelődési Központban. Rutinmunka, legyintettem magamban, noha tudtam, hogy ezen a héten nekem a főiskolán kell lennem, mivel két tantárgyból is zárthelyit kell írnom. Fél óra testmozgás, néhány könnyed ütésváltás, rúgás, földrevitel, egy kis tapadós-kéz gyakorlat, aztán megyek haza tanulni. Nem így történt. A bemutatót végigcsináltuk ugyan, én azonban egy csúnya bokasérüléssel gazdagodtam. Csak remélhetem, hogy a közönség nem vett belőle észre semmit. A sérülésemnek köszönhetően az utolsó mozdulataim nekem nagyon sutának tűntek (pont rúgás volt, miért is ne); talán egy laikusnak nem tűntek fel. Másnap boka bedagad, kórházba be, utána hétfőn háziorvos, két hét betegállomány, egyelőre. Járni nehezen tudtam, szóal inkább pihentettem. Nesze neked ZH. Csütörtökre úgy-ahogy rendbe jött a lábam (sántikálni legalábbis tudtam vele) és a szükség nagy úr, úgyhogy felvergődtem Budapestre, és megírtam az egyik zárthelyimet. A belvárosi út a pályaudvarig rémálom volt: egyszer bokán rúgtak (Murphynek megint igaza volt; pont ott) a villamoson pedig állnom kellett, és egy lábon egyensúlyozva, a társam vállába kapaszkodva próbáltam megállni, hogy el ne zuhanjak az ide-oda rángatódzó szerelvényen, mert az a méreteimet tekintve valóságos természeti katasztrófához vezetett volna, de minimum kisiklik a villamos. Estére szépen nézett ki a bokám, de hát mit tehetünk. A következő zárthelyi jövő hét kedden lesz, addigra talán rendbejön annyira a lábam, hogy nem lesz gond a fel- és a hazajutás. Szóval pihenek, tanulok, és szabadidőmben folytatom az írást. A Bíbor Gyöngyök második kötetébe írt novellám lassan kész. A főszereplője egyre szimpatikusabb nekem, ezért úgy döntöttem, hogy a legközelebbi regényem történetében is szerepet fog kapni, nem is akármilyet. Na de mindent azért ne fecsegjek már ki. Hol maradna akkor a meglepetés?

Tanulni, tanulni, tanulni... és tanítani, no meg írni

Elég hosszú idő telt el a legutóbbi bejegyzésem óta. A mindennapjaim tele vannak rohanással, elvégre is büszkén elmondhatom magamról, hogy egyszerre dolgozom rendőrként, íróként és harcművész mesterként, emellett pedig főiskolát végzek, hiszen csak jóleső érzés lenne a vállaimon érezni az aranycsillag súlyát. Néha komolyan elgondolkodom azon, hogy megérte-e belefogni egyik-másik elfoglaltságomba, de mindig arra az eredményre jutok, hogy igenis meg. Tekintve, hogy egyszer már csaknem elvitt egy hirtelen támadt betegség, értékelni kell azt a tényt, hogy ha bármikor eljön értem a kérlelhetetlen kaszás, akkor a fejemet felszegve, bátran mondhatom neki: vigyél csak; tettem annyit életemben, hogy teljesnek érezhessem azt.
Száz szónak is egy a vége; az iskola telik, a tanítványaim fejlődnek (de még hogy!) a család és a barátaim mellettem állnak, és egyelőre nem kívánhatok ennél többet. Jaj, és ki ne hagyjam a tényt, hogy hamarosan új regénnyel érkezem, hogy az olvasóim ne unatkozhassanak. (Addig is tudom ajánlnai Raoul Reniert, Wayne Chapmant, Jan van den Booment, John J. Sherwoodot, Keith Alansont, Indira Mylest és a többieket, akiket helyszűke miatt most nem tudtam nevükön nevezni.) Hogy mi lesz a témája? Nos, csak annyit mondok, hogy Erion, Erion és Erion. A Kalandozók Városa a kedvenc játszóterem, lévén igazi nagyvárosi helyszín, egy nyüzsgő metropolisz egy olyan világban, ahol egyetlen más hasonló zsúfolt város nincs. Erion maga egy csoda, hiszen a méretei New Yorkéval vetekszenek, egy ynevi fejlettségű világban pedig ez nem semmi. Ezernyi élet és halál, öröm és szenvedés. Milliónyi téma, és mind közül a legtitokzatosabb: a hercegi család élete. A családé, amely Erion nagy közönsége előtt sosem jelenik meg, és előlük egy külön, jól elzárt belső városba húzódik vissza. Mi rejlik a falai között? Kik élnek ott? Milyen emberek? Emberek még egyáltalán, vagy sosem voltak talán azok? Egy felsőbbrendű, ősi faj leszármazottai talán, vagy megkeseredett túlélők? Ki fog derülni, ígérem. Hamarosan. Ha az időm, és a tankönyvek engedik, még ebben az évben.