Jó egészséget!

Mindig mondom magamnak, hogy fontos teendők előtt nem érdemes ugrálni, mert a végén még megütjük magunkat. Velem ez történt a hétvégén. Szombaton kung-fu bemutatón vettem részt a Művelődési Központban. Rutinmunka, legyintettem magamban, noha tudtam, hogy ezen a héten nekem a főiskolán kell lennem, mivel két tantárgyból is zárthelyit kell írnom. Fél óra testmozgás, néhány könnyed ütésváltás, rúgás, földrevitel, egy kis tapadós-kéz gyakorlat, aztán megyek haza tanulni. Nem így történt. A bemutatót végigcsináltuk ugyan, én azonban egy csúnya bokasérüléssel gazdagodtam. Csak remélhetem, hogy a közönség nem vett belőle észre semmit. A sérülésemnek köszönhetően az utolsó mozdulataim nekem nagyon sutának tűntek (pont rúgás volt, miért is ne); talán egy laikusnak nem tűntek fel. Másnap boka bedagad, kórházba be, utána hétfőn háziorvos, két hét betegállomány, egyelőre. Járni nehezen tudtam, szóal inkább pihentettem. Nesze neked ZH. Csütörtökre úgy-ahogy rendbe jött a lábam (sántikálni legalábbis tudtam vele) és a szükség nagy úr, úgyhogy felvergődtem Budapestre, és megírtam az egyik zárthelyimet. A belvárosi út a pályaudvarig rémálom volt: egyszer bokán rúgtak (Murphynek megint igaza volt; pont ott) a villamoson pedig állnom kellett, és egy lábon egyensúlyozva, a társam vállába kapaszkodva próbáltam megállni, hogy el ne zuhanjak az ide-oda rángatódzó szerelvényen, mert az a méreteimet tekintve valóságos természeti katasztrófához vezetett volna, de minimum kisiklik a villamos. Estére szépen nézett ki a bokám, de hát mit tehetünk. A következő zárthelyi jövő hét kedden lesz, addigra talán rendbejön annyira a lábam, hogy nem lesz gond a fel- és a hazajutás. Szóval pihenek, tanulok, és szabadidőmben folytatom az írást. A Bíbor Gyöngyök második kötetébe írt novellám lassan kész. A főszereplője egyre szimpatikusabb nekem, ezért úgy döntöttem, hogy a legközelebbi regényem történetében is szerepet fog kapni, nem is akármilyet. Na de mindent azért ne fecsegjek már ki. Hol maradna akkor a meglepetés?