A harcművészetről általában

Harc és művészet. Sokaknak érdekesen fest egymás mellett ez a két szó, számomra azonban valahogyan mégis szervesen összetartoznak. Az évek során jó néhányszor kérdezték már tőlem, hogy hogyan is függ össze a kettő, milyen gondolkodásmód, életérzés szükségeltetik ahhoz, hogy ez a két egyáltalán nem azonos területet lefedő szó mégis fedésbe kerüljön egymással, összekapcsolódjanak, egy fogalmat alkossanak, egy értelmet nyerjenek.

 A megoldás a művészet szóban rejlik, és nem szükséges most csak a harc művészetére összpontosítani. Talán furcsán hangzik, de a harcművészetek űzése számomra nagy segítséget jelentett a tisztán szellemi művészet, az írás művelése során is. A művészet lényege az alkotás, az önkifejezés; az, hogy önmagunk kvázi megsokszorozásával, maradandóbb formába öntésével tovább fennmaradjunk. Minden mű egyben az alkotóját tükrözi, és nem tud elszakadni tőle, ugyanúgy, ahogyan a gyermek sem a szüleitől. Tagadhatja, de elrejteni nem tudja a hasonló vonásokat, a fizikai és szellemi esszenciát, amely átöröklődik belé. Ez a speciális "gyermek" lehet a festő számára a festmény, a szobrász számára a szobor, az író számára az írás... de mit alkot a harcművész? Mi az a maradandó érték, amelyet létrehoz?

  Sajnálatos módon a mai nyugati, anyagi szemléletű, versenysportban hívő világban sokszor itt sikkad el a harcművészet lényege. A harcművész művének ugyanis egyetlen anyagi megtestesülése van: a képességeinek, tulajdonságainak javítása, gyorsabbá, erősebbé, ügyesebbé, egészségesebbé válás. Ez azonban nem minden. Ahogyan a taoizmus felfogásában létezik a Yin és a Yang, a kemény és lágy, a tűz és a víz, az ég és a föld... a harcművészetekben a Műnek, az alkotásnak létezik egy másik arca is, amely igen fontos: a szellemiség. A harc sokszor nem csak fizikai, hanem szellemi síkon is zajlik. Sokszor elcsépelt frázis, hogy a harcművészet életstílus, de sokan elfeledkeznek arról, hogy az életstílus sem pusztán a test fejlesztésében és egészségében jelenik meg. Mindezen túl a test megöregszik és előbb vagy utóbb végleg elhasználódik; a szellemi érték azonban soha, sőt a genetikai öröklésnél is tisztább formában képes fennmaradni. Ezért tekint egy Mester a tanítványára úgy, mint a saját gyermekére; mert ő ugyanúgy tovább él a tanítvány gondolataiban, szellemiségében, mint azok, akik által megfogant.

  Kérdezhetik egyesek: mindehhez miért van szükség a harcra? A válasz: a művészethez nincs szükség rá. A művészet ott rejlik a világ minden szegletében, a zöldellő fűszáltól kezdve tárgyak és jelenségek során át egészen a konkrét tevékenységekig, mint a futás, az úszás, a fényképezés, az írás, a festés, a képzőművészet. A harc az egyik útja a művészetnek. Amiben egyedi, hogy a harcművészet összehangolja a fizikai és szellemi fejlődést; egyiket sem hanyagolja el a másik javára, ezáltal harmóniát teremt az ember testében és lelkében egyaránt. A gyors és elegáns mozdulat olyan, mint a tökéletes gondolat: harmonikus, letisztult, érthető és minden fölösleges sallangtól mentes. Ezért nem látjuk az igazi harcművészt soha öncélúan verekedni: ha a gondolataid tiszták és igyekszel harmóniában élni önmagaddal és a környezeteddel, nincs szükséged arra, hogy fitogtasd az erődet. Ahogyan az író sem a  közönségért ír, úgy a harcművész sem azért küzd, hogy másoknak vagy akár magának bizonyítsa, mennyire erős vagy jó harcos.

  Ezen állapot elérése egyszerű útnak tűnik, ám aki egyszer rálépett, az nyomban felismeri: nehezebb, mint bármilyen megmérettetés az eddigi életében. Aki azonban felismeri az értékét és törekszik erre az ideális állapotra, az rálépett az útra és csak rajta múlik, hogy meddig jut el rajta.