A gnóm

Mint minden író, elsősorban magamnak írok; a magam örömére és szórakoztatására, valós élményeim feldolgozására, legtöbbször afféle önkifejezésképpen. Természetesen amint az ember megír egy novellát, verset vagy regényt és végig olvassa azt, felmerül benne a gondolat, hogy megismertesse másokkal. Erről írtam már egy korábbi bejegyzésemben; kitértem arra, hogy miért fontos számunkra ez a főként egyoldalú kommunikáció.
  Amikor megírtam "A gnóm" című novellámat, először úgy döntöttem, hogy nem publikálom. Hosszú ideig vesztegelt a gépemen, mire elhatároztam, hogy a korunkra jellemző és igen húsba vágó témaválasztás miatt mégiscsak megismertetem az olvasói közönséggel. Bár maga a téma és a végkifejlet senki számára nem lesz meglepő, úgy érzem, ez a néhány oldalas írás mélyen belekóstol mindabba a szenvedésbe és borzalomba, amelyen az aktív drogfogyasztók esnek át. Belekóstol csupán, mint mondtam; úgy hiszem, hogy a test és a lélek legmélyebb kínjait nem lehet négy oldalban leírni, jobban azonban a saját érdekemben sem akartam belemélyedni a témába. A novella így is az egyik legdepresszívebb írásomnak számít, szóval a vidám történetek kedvelőit óva intem tőle.
  Több szót nem is ejtek róla; íme maga a novella:

 A gnóm

Kommentválasz I.

Mint ahogyan Sherwood barátomnál is szokás, a bejegyzéseimre érkező hozzászólásokra inkább a e helyütt válaszolnék, hiszen nem biztos, hogy mindenki visszalapoz az adott naphoz és végigvizslatja az elmúlt napok, hetek kommentjeit újra és újra. A válaszra is többen kíváncsiak lehetnek.
  Ferenc a márciusi (egyetlen) bejegyzésemre reagált és kérdést is intézett felém, mégpedig: mi az oka e nyolc hónapos kiesésnek? (Na ugye, bár nem számoltam utána, most legalább már tudom, mennyi is az annyi.) A kérdésre a választ egyébként nagy vonalakban már leírtam a vendégbejegyzésemben, amelyet Sherwood barátom kérésére prezentáltam az ő blogján, "vendégbejegyzés a'la Eric van Dien" cím alatt. Aki még esetleg nem olvasta, megteheti itt.
  Ismételni megint nem akarom magam, de a helyzet egyébként azóta sem változott, csupán belelendültem a "kötött csevegés"-be, az eredményt pedig mindenki láthatja. Viszont blogot komolyan elkezdeni és tovább folytatni bizonyos fokú felelősség, mintha egy befejezetlen trilógiát írnék meg. Azok, akik olvassák csak várnak és várnak, én meg hirtelen elnémulok, nem adok életjelet magamról. Ezt nem tehetem, pláne mivel látom, hogy már négy országból is olvasnak... :) Márpedig most, hogy komolyan belekezdtem a blogírásba, már nem fogom félbehagyni ugyanúgy, ahogyan félkész trilógiát sem áll szándékomban írni.

Godora, Godora, te csodás...

Mint korábban már írtam, a legújabb regényem - egy korábbihoz, a Godorai őrjárathoz hasonlóan - Erionban játszódik, a témája pedig a hercegi család ügyes-bajos dolgait fogja körül. Persze mindenképpen elkalandozok a Palotanegyed falain kívülre is, hogy a Városok Városának újabb szegleteivel ismertessem meg az Olvasót, mivel úgy hiszem, Godoráról sosem lehet eleget írni.

Nem véletlen, hogy akár Ynev kalandozói, kisebb-nagyobb kitérők után jómagam is folyton-folyvást visszatérek e zajos épületdzsungelbe. Mikor csaknem húsz éve megismerkedtem Ynevvel, már akkor is vonzott a titkokkal és emberi drámákkal terhes légköre, ahol emberi fenevadak lesnek folyton zsákmányra, ahol az emberek gyors felemelkedést remélnek de gyakorta sajnos csak keserű csalódásra lelnek... vagy talán még rosszabbra. Ha Ynevet egyetlen emberi testként képzeljük el, Erion lenne a szíve, amely vérrel pumpálja tele a test többi részét. Ha Ynevet be akarnánk szuszakolni Erion határai közé, akkor a város maga Torozon Tavernájának helyére kerülne; a szüntelenül nyüzsgő, zajos épületére, ahol sosem áll meg az élet, és amely a társadalmi-szociális érintkezés központi helye. Erion önmagában egy gazdasági elosztóközpont, egy szociokulturális olvasztótégely, de több egyszerű vegyesfelvágottnál. A Hercegi Palota a kyr hagyományok legletisztultabb örököse a jelenkori Yneven, és a város maga is - jórészt a Kapuk megléte okán, de sok egyéb kulturális és politikai tényező hatására - különleges helyet foglal el abban a társadalmi-gazdasági hálózatban, amely keresztül-kasul befonja Ynevet. Ha ezt a hálózatot a pók hálójaként képzeljük el, akkor Godora minden bizonnyal a pók fészke.

Mielőtt bárki is rámutatna: szándékosan nem akarom e helyütt konkrétumokkal untatni az Olvasót. Nem igazán vagyok híve az önkényes, blogon-fórumon keresztül történő világalakításnak, hiszen én magam csupán egy személy vagyok azok közül, akik Ynev sorsát alakítják, és mint tudjuk, e világ történetét - akárcsak Földünkét -  nem írhatja egyetlen ember. A fentieket azonban mindenképpen le kellett írnom ahhoz, hogy ecsetelhessem, miért is vonz annyira ez a városgigász. Egyrészt, mivel bár Ynev méreteihez viszonyítva csekély kiterjedésű területről van szó, mégis sorsformáló tényezőt jelent a kontinens történelmében, amelynek folyamán újra és újra bebizonyította: képes, ha nem is érintetlenül és változatlanul, de túlélni a korok viharait és sikerrel átvészelni minden megpróbáltatást. Másrészt az ok egy egyszerű képlet, amely objektív írói szemmel leírva a következőképpen fest: sok ember kis helyen nagy feszültség és rengeteg dráma. A Városok Városa ideális színtere bármely ember személyes drámájának, sorsfordító összecsapásainak, ezernyi mélyre ásott rejtély és titokzatos legenda kútfője. Ennél ideálisabb táptalajt elképzelni sem tudok egy irodalmi műhöz. Természetesen jómagam munkámnál fogva hasonló emberi drámákat látok és élek meg nap mint nap; önáltatás lenne azt hinnem, hogy ezen élményeim nem hoztak engem közelebb Erion jellegzetesen urbánus közegéhez; és bár magam az évek előrehaladtával egyre inkább úgy érzem, hogy számomra a legideálisabb környezet egy erdőszéli, patakparti kis házikó, távol a városok mocskától és zajától, emberi sorsokra érzékeny írói énem folyton-folyvást visszahúz a Városok Városába, hogy az valami újat tanítson nekem az örömről és keserűségről, haragról és megbocsátásról... magáról az Életről ugyanúgy, mint ahogy azt a megfáradt kalandozókkal teszi.

Uwel lovagjairól

Anno a "Uwel nevében" megjelenése után akadt néhány kérdés, amelyek folyton-folyvást felmerültek a különböző fórumokon. Az egyik ilyen kérdés ötlött ma az eszembe az új regényem kapcsán: Uwel lovagjai mindig amolyan "fejjel a falnak" módszerrel dolgoznak, vagy akadnak finomabb eszközeik is? Mindig ilyen hajlíthatatlanul, konokul kitartanak a céljaik mellett, vagy képesek ők is a diplomácia és a politika igen rugalmas gerincet kívánó útjára lépni?
 Nos, a kérdés jó, és a "Uwel nevében" sorai között a választ is elrejtettem. Uwel lovagjai is emberek; talán a legfanatikusabb hívők az egész selmovita egyházközösségben, de akkor is mind egyéni jellemmel bírnak. Természetesen a hosszú együttélés és a kíméletlen gyakorlatok, no meg a szigorú hittételek és rendtartás jellemformáló hatásáról nem szabad megfeledkeznünk. Ennek ellentéteként sokan felhozhatnák Gornard esetét, de kérek mindenkit, hogy ne essünk az általánosítás hibájába. Ő csupán egy közülük, aki igencsak kirí a csapodárságával, ám ha összehasonlítjuk őt egy külvilági kocsmatöltelékkel, nyomban ráébredünk, hogy nem is annyira csapodár ez az ember, csak a zord környezetben tűnik annak.
  Na de visszatérve az eredeti kérdéshez: Uwel lovagjai is mind emberek, és bár a hitük és szigorú életkörülményeik igyekeznek egy sablonra formálni őket, mindegyikük megtartja az eredeti jellemét. Akadhat hát közöttük olyan ember, aki hajlamosabb a diplomáciai megoldásokra - tipikus példa Arinael khuryak esete, aki sajnos nem profitál sokat ezen jellemvonásából; ez esetben ugyanis nála sokkal nagyobb halak próbálják őt kihasználni. Más esetben azonban lehet, hogy a diplomatikusabb megoldás a nyerő; nem véletlenül vált Arinael egykor khuryakká. A tények azonban tények maradnak: Uwel lovagjai elsősorban paplovagok, akik egész életüket a fegyveres harcnak szentelik. Ismerhetik a politikát, és némelyikük akár kiválóan helyt is állhat ezen a hadszíntéren is, sőt akár kémhálózatok szolgálatába is állhatnak a szent cél érdekében (lásd Urial Tryl esetét) de igen kevesen teszik ezt jól. Ha meg is próbálkoznak bármiféle békés megoldással, az esetlegesen előforduló kudarc után nagy valószínűséggel feladják és azt fogják tenni, amihez a Bosszú és Fájdalom Atyjának szolgáiként a legjobban értenek: fegyvert ragadnak. Ezzel nem arra célzok, hogy mindenhova kardcsörtetve rontanak be, ajtót beszaggatva, falat kibontva. Ilyet főként akkor tesznek, ha feltűnést óhajtanak kelteni; ha a bosszú maga széles közönséget kíván. Olyan tömeges megmozdulás, amelynek a Uwel nevében záró jelenetei közt lehet tanúja a Tisztelt Olvasó, igen ritkának számít. Lovagjaink sokszor még kedves páncéljuktól is hajlamosak megválni egy kis időre, hogy feltűnés nélkül cserkészhessék be a célpontjukat. Amikor azonban a döntő összecsapásra kerül sor, százból talán egy lovagnak jut eszébe olyasmi, hogy a puszta acél helyett más eszközhöz nyúljon.

Vissza a grundra

Midőn ma reggel az oly ismerős "Jaj de jó, fekvő-rendőr!" kiáltásra felriadtam, a folytatást elkerülendő azonnal pattantam is volna fel, de sajnos elkéstem. "Rúgjunk bele, szabad!"
 Nos, hamar felébredtem. Nem tehettem mást; meggyőzött a reggeli ébresztő a'la Kiriell. Azonban mielőtt a történtek hatására bárki szakállas rendőr-viccekkel hozakodna elő, elmondom: ismerem majdnem mindet. Ugyanis a legtöbbet rendőrök terjesztik.

 Na mindegy; vendéglátóm eme kellemes ébresztője után folytatom a napom, mint a héten már oly sokszor. Kezdem az iskolával, utána szabad program. A közeljövőben a tanulás mellett folytatom a regényem már elkészült fejezeteinek csiszolgatását is; mostanában azért több időm jut rá, lévén más munkarendben dolgozom, mint eddig. Bizony, az utóbbi pár hónap nem telt el eseménytelenül: sorsom fonalának láthatatlan és roppant kitekert humorral rendelkező gombolyítói ismételten jó hangulatukban voltak, és egy svédcsavart követően, két és fél év irodista-lét után ismételten az utcán találtam magam, mint becsületes lósalak-rugdosó. Rendkívüli örömömre szolgált ismételten intézkedni és - oh-la-la!!! - szabad levegőt szívni munka közben, emberekkel találkozni és beszélgetni, még többször rendet tenni. Már amennyire a mai világban persze egy rendőrnek lehet, mert azért - valljuk be - az utóbbi években eléggé megfogyatkozott a lehetőségek száma. Mindegy, dolgozunk amivel tudunk, élünk és remélünk, vélünk majd leülünk (egy nagy pofontól) de majd felhevülünk és felkecmergünk és folytatjuk tovább úgy és onnan, ahogy és ahonnan abbahagytuk. Esetleg talán okosabban és tapasztaltabban. Sajnos erről szól az élet ugyebár, de a poros irodából kiszabadulva elmondhatom: most legalább élem ezt az életet.