Félúton a cél felé

Az utóbbi hónapokban kissé elhúzódtam a külvilágtól, minden tekintetben. Ez nem véletlenül történt; az élet hullámvasútja néha igen különös mélységekbe képes lökni az embert, hogy aztán egyetlen rántással ismét felemelje őt a magasba.
  Ezúttal éppen a pálya magasba törő ívén járok; látom mindazt, amit a magam mögött hagyott hónapok során átéltem. Vegyes érzések kavarognak bennem, és nem vagyok benne biztos, hogy mindig és mindenkor a helyes utat választottam. Ám a döntéseim az enyémek, és vezessenek bár jó vagy rossz irányba, azt biztosan tudom, hogy ezt az utat mindenképpen be kellett járnom.
 Különös érzés, hogy tél közeledtével, amikor a természet maga lassan álomba szenderül, én éppen hogy felélénkülök. Legújabb regényem, a Critai játszma első kötetének végére - a kb. másfél hónapos kreatív szünet után, amelybe sikerült beleesnem- végül csak odavéstem a "vége az Első Könyvnek" szavakat. Hosszú út vezetett idáig és még nem ért véget; a csiszolás folyamata még csak most veszi kezdetét és mint minden művemen, ezen is lesz mit alakítani. Ez azonban már kevésbé hosszadalmas munka, amelynek végén az első kötet készen áll és ismét belevethetem magam hőseim nagyszabású kalandjába, és meg sem állok egészen a végkifejletig...

A Vérkő

Kissé megkésve ugyan, de végül eljutottam arra a pontra, hogy beteljesítsem a második ígéretemet, amelyet Ferencnek tettem. Ez egy apró kis szösszenet a Vérkőről, Gorvik legendás ereklyéjéről.

A megjelent M.A.G.U.S. irodalom igen ritkán érinti ezt az egyébként szerintem rendkívül izgalmas témát. Amennyi a hivatalos forrásokból kideríthető, az a következő:

A Vérkő Gorvik megalapításakor került első ismert gazdája, Raquo Amanovik kezébe. A legenda szerint az ereklye ereje segítette hozzá az őrült papot, hogy épségben eljusson későbbi országa partjaira, és ott sikeresen megvesse a lábát. Az eredetéről vajmi keveset tudunk; egyes szóbeszédek az aquirok művének tartják, mások szerint az ősvilág egy megkövült darabja, amelybe néhány ősaquir menekült egykoron a változó világ elől. Hatalmának pontos mibenléte, akárcsak az eredete, szintén rejtély. A szájról szájra keringő legendák sosem említették, hogy bármikor is közvetlenül kinyilvánította hatalmát; inkább azokét erősítette, akikhez valami módon hozzákötötte magát.

Amanovik halála után a Vérkő egy abradói sziklatemplomban pihent évszázadokon át, míg egy kalandor csapat rá nem lelet. A csapat egyik tagja volt Terda Radovik am Warvik, a király, aki később egy kézben egyesítette az örökkön marakodó tartományokat. A templomban történt látogatást egyedül ő és egy társa élte túl. Ha hinni lehet a király életéről szóló feljegyzéseknek, az ereklyét egy testfoglaló démon őrizte (talán egy Shrabtisst, de ezzel kapcsolatban csak találgatni lehet) aki mielőtt sikerrel elűzték volna, megtizedelte a kalandor csapatot. A rákövetkező éjszakán meghalt Radovik utolsóként maradt társa is; a halálának körülményeivel kapcsolatban azonban végképp csak találgatni lehet. A legvalószínűbb feltételezés, hogy a Shrabtisst elűzése nem sikerült, és követte áldozatait az ősi templomon kívülre is.

Radovik dicsőséges felemelkedése ékes bizonyítéka a Vérkő rendkívüli hatalmának. A nagy király halálával az ereklyének is nyoma veszett. Az ereklyét a király eltűnése előtt egy lovagjára bízta, aki a Manta-am Gorvik világtól elzárt hegyvidékébe vitte azt, az uradalmába. A lovag leszármazottai, közülük is elsősorban az elsőszülöttek, századokon át székeltek a Gamarra-várban. Idővel a szent esküjük (amelyet felnőtté válásukkor valamennyiüknek le kellett tennie) pontos miértje is homályba veszett, a Vérkő nevét elfeledték egészen Ramando da LaCorb színre lépéséig. A Gamarrák legutolsó sarja megtagadta az esküjét és kalandozónak állt; a Vérkő hatalma, Ranagol angyalainak hathatós közreműködésével azonban visszavonzotta ősi honába, amely egy pusztító csata folyamán csaknem porig égett. Sorsával megbékélve e romokon alapította meg Ramando da LaCorb a wieránus rendet, akik azóta is a Vérkő őrzőinek számítanak.

A történelem folyamán el-felbukkantak még szóbeszédek bizonyos szilánkokról, amelyek állítólag a vérkőből származnak. Ezek származása, mint ahogyan maga az ereklyéé is, a homályba vész, ahogyan az is, hogyan sérülhet meg egy állítólag elpusztíthatatlan ereklye. Akárhogyan is vesszük, a Vérkővel kapcsolatban máig is több kérdés merül fel, mint amennyi választ ismerünk -  és talán nagyon jól is van így.

VII. Lumina Cornu Asztali Torna

Bár a vizsgaidőszak a tervezett időtartamot is túllépte, azért végül sikeresen lezárult. Mint azt a régi mondást alapul véve már tudjuk: minden jó, ha vége jó, úgyhogy a nyáron többet már nem óhajtok vele foglalkozni. Helyette jöhet az írás, rám is fér már, a regényre pedig pláne.

Mindenek előtt azonban korábbi két ígéretemet szeretném teljesíteni. Az elsőt ezen alkalommal meg is ejtem: a VII. Lumina Cornu Asztali Torna eseményeiről szólnék pár szót.

Az érkezésem szombat délelőtt a meglepetés erejével érte a szervezőket, mivel egy huszárosat gondolva nem csődítettem ki őket az érkezésem helyére, a vasútállomásra, hanem kényelmesen elsétáltam a rendezvény színhelyére. Az út tekintve, hogy jónéhány kilométert jelent, nem tartott rövid ideig, de legalább felderítettem a környéket, beleérteve azt a fagylaltozót is, amelyet később többedmagammal ismételten meglátogattam.

Szóljunk azonban néhány szót a szervezésről. Úgy veszem észre, hogy az évek alatt a színvonal csak emelkedett; a rendezvény mondhatni komolyabb fennakadások nélkül zajlott. Az évfordulós ünnepségeket jómgam egyébként nem nagyon állhatom; számomra minden ilyen alkalomról a zsibbadt ülep és agy ugrik be. Kötelező rosszként fogom hát fel általában az aktuális rendezvény színesebb oldala mellett. Nos, ezen alkalommal kellemesen csalódtam; a hangulat egy kellemes stan-up-comedy fellépésre emlékeztetett amellett, hogy különös módon mgis megtartotta a maga ünnepélyes voltát. Így kell emlékezni, kérem szépen, vidáman és meghatottan!

A versenyre érkező csapatok száma a korábiakhoz képest sajnos csekélyebb volt, ez azonban a körülmények szerencsétlen közrejátszásának számlájára írható, semmiképpen nem a rendezőkére. A modult természetesen ezúttal is Magyar Gergely vetette papírra, a már megszokott színvonalon. Nem szeretném megismételni Sherwood barátom gondoltait a csapatmunka és a szerepjáték arányáról, úgyhogy csak annyit mondanék, hogy ha a következő versenyen annyi szerepjátékot láthatunk majd, mint a VI. Asztali Tornán és annyi csapatmunkát, amennyit ezen rendezvényen, akkor nagyon nehéz dolgunk lesz majd. Jólesett azt is látni, hogy a zsűri véleményét ennyire megszívlelték a csapatok és igyekeztek a korábbi rendzevényen felhozott hiányosságokat pótolni. Azt hiszem, hogy mint bírónak, ennél több óhajom nem is lehet.
Természetesen ezúton is szeretnék gratulálni az első három helyezett csapatnak; jók voltatok és csak így tovább!

Én magam, miközben a csapatok között térültem-fordultam, személy szerint nagyon jól szórakoztam. Ezen alkalmakkor egyre inkább úgy érzem magam, mint egy, a játékosok által megszemélyesített kalandozók útját végigkísérő M.A.G.U.S. szerzetes; erről tanúskodik az a két oldalnyi jegyzet is, amelyet körutam során készítettem. A kötetlenebb szórakozás természetesen az eredményhirdetés után következett. Sajnos másnap dolgom lévén, éjszakára maradni nem tudtam, de azért még elcsíptem az Asztal Alatti Torna elejét, és megkóstoltam azt a torokmelengető grogot is, amelyet a torna szervezői valószínűleg egy mazochista goblin receptúrája alapján készítettek el. Sherwood és Wyquin barátaim olyannyira belemelegedtek a látványpékség-jellegű novellaelemzésbe, hogy az este folyamán sokat beszélgetni már nem tudtunk; sebaj, majd legközelebb... feltéve, hogy el tudok rejteni előlük mindenféle, betűk megjelenítésére alkalmas eszközt.

Egy szó mint száz, ismételten nagyon jól éreztem magam és megtiszteltetésnek veszem, hogy egy ilyen rendezvény meghívottja lehettem. Viszlát év végén, a VIII. Asztali Tornán!

Vizsgaidőszak közepén

Rövid helyzetjelentést szeretnék közzé tenni azon olvasóim felé, akik az elmúlt néhány hét hallgatását esetleg aggodalommal figyelték. Nem, nem történt velem semmi baj, még élek és épségben is vagyok, csak gőzerővel vágtatott végig rajtam a főiskola vizsgaidőszakának tonnás gépezete és valósággal a porba tiport. Keményebbnél is keményebb vizsgák következtek egymás után, és ha pihenőt tartottam a tanulásban, akkor bevállaltam egy-két szolgálatot, nehogy azt higgyék az őrsön, hogy elvesztem...

Egyszóval a napokban jövök majd egy összefoglalóval a VII. Lumina Cornu Asztali Tornával kapcsolatosan (még akkor is, ha Sherwood barátom esetleg megelőz ezzel; nem árt több szemszögből is ismertetni ugyanazon eseményt) és az eszmefuttatásaimat is folytatom majd. Egyelőre azonban tanulás, mert holnap és holnapután kemény vizsgákkal nézek szembe, ráadásul most érkezett a hír, hogy június 1-jén is várnak sok szeretettel...

A harcművészetről általában

Harc és művészet. Sokaknak érdekesen fest egymás mellett ez a két szó, számomra azonban valahogyan mégis szervesen összetartoznak. Az évek során jó néhányszor kérdezték már tőlem, hogy hogyan is függ össze a kettő, milyen gondolkodásmód, életérzés szükségeltetik ahhoz, hogy ez a két egyáltalán nem azonos területet lefedő szó mégis fedésbe kerüljön egymással, összekapcsolódjanak, egy fogalmat alkossanak, egy értelmet nyerjenek.

 A megoldás a művészet szóban rejlik, és nem szükséges most csak a harc művészetére összpontosítani. Talán furcsán hangzik, de a harcművészetek űzése számomra nagy segítséget jelentett a tisztán szellemi művészet, az írás művelése során is. A művészet lényege az alkotás, az önkifejezés; az, hogy önmagunk kvázi megsokszorozásával, maradandóbb formába öntésével tovább fennmaradjunk. Minden mű egyben az alkotóját tükrözi, és nem tud elszakadni tőle, ugyanúgy, ahogyan a gyermek sem a szüleitől. Tagadhatja, de elrejteni nem tudja a hasonló vonásokat, a fizikai és szellemi esszenciát, amely átöröklődik belé. Ez a speciális "gyermek" lehet a festő számára a festmény, a szobrász számára a szobor, az író számára az írás... de mit alkot a harcművész? Mi az a maradandó érték, amelyet létrehoz?

  Sajnálatos módon a mai nyugati, anyagi szemléletű, versenysportban hívő világban sokszor itt sikkad el a harcművészet lényege. A harcművész művének ugyanis egyetlen anyagi megtestesülése van: a képességeinek, tulajdonságainak javítása, gyorsabbá, erősebbé, ügyesebbé, egészségesebbé válás. Ez azonban nem minden. Ahogyan a taoizmus felfogásában létezik a Yin és a Yang, a kemény és lágy, a tűz és a víz, az ég és a föld... a harcművészetekben a Műnek, az alkotásnak létezik egy másik arca is, amely igen fontos: a szellemiség. A harc sokszor nem csak fizikai, hanem szellemi síkon is zajlik. Sokszor elcsépelt frázis, hogy a harcművészet életstílus, de sokan elfeledkeznek arról, hogy az életstílus sem pusztán a test fejlesztésében és egészségében jelenik meg. Mindezen túl a test megöregszik és előbb vagy utóbb végleg elhasználódik; a szellemi érték azonban soha, sőt a genetikai öröklésnél is tisztább formában képes fennmaradni. Ezért tekint egy Mester a tanítványára úgy, mint a saját gyermekére; mert ő ugyanúgy tovább él a tanítvány gondolataiban, szellemiségében, mint azok, akik által megfogant.

  Kérdezhetik egyesek: mindehhez miért van szükség a harcra? A válasz: a művészethez nincs szükség rá. A művészet ott rejlik a világ minden szegletében, a zöldellő fűszáltól kezdve tárgyak és jelenségek során át egészen a konkrét tevékenységekig, mint a futás, az úszás, a fényképezés, az írás, a festés, a képzőművészet. A harc az egyik útja a művészetnek. Amiben egyedi, hogy a harcművészet összehangolja a fizikai és szellemi fejlődést; egyiket sem hanyagolja el a másik javára, ezáltal harmóniát teremt az ember testében és lelkében egyaránt. A gyors és elegáns mozdulat olyan, mint a tökéletes gondolat: harmonikus, letisztult, érthető és minden fölösleges sallangtól mentes. Ezért nem látjuk az igazi harcművészt soha öncélúan verekedni: ha a gondolataid tiszták és igyekszel harmóniában élni önmagaddal és a környezeteddel, nincs szükséged arra, hogy fitogtasd az erődet. Ahogyan az író sem a  közönségért ír, úgy a harcművész sem azért küzd, hogy másoknak vagy akár magának bizonyítsa, mennyire erős vagy jó harcos.

  Ezen állapot elérése egyszerű útnak tűnik, ám aki egyszer rálépett, az nyomban felismeri: nehezebb, mint bármilyen megmérettetés az eddigi életében. Aki azonban felismeri az értékét és törekszik erre az ideális állapotra, az rálépett az útra és csak rajta múlik, hogy meddig jut el rajta.

A gnóm

Mint minden író, elsősorban magamnak írok; a magam örömére és szórakoztatására, valós élményeim feldolgozására, legtöbbször afféle önkifejezésképpen. Természetesen amint az ember megír egy novellát, verset vagy regényt és végig olvassa azt, felmerül benne a gondolat, hogy megismertesse másokkal. Erről írtam már egy korábbi bejegyzésemben; kitértem arra, hogy miért fontos számunkra ez a főként egyoldalú kommunikáció.
  Amikor megírtam "A gnóm" című novellámat, először úgy döntöttem, hogy nem publikálom. Hosszú ideig vesztegelt a gépemen, mire elhatároztam, hogy a korunkra jellemző és igen húsba vágó témaválasztás miatt mégiscsak megismertetem az olvasói közönséggel. Bár maga a téma és a végkifejlet senki számára nem lesz meglepő, úgy érzem, ez a néhány oldalas írás mélyen belekóstol mindabba a szenvedésbe és borzalomba, amelyen az aktív drogfogyasztók esnek át. Belekóstol csupán, mint mondtam; úgy hiszem, hogy a test és a lélek legmélyebb kínjait nem lehet négy oldalban leírni, jobban azonban a saját érdekemben sem akartam belemélyedni a témába. A novella így is az egyik legdepresszívebb írásomnak számít, szóval a vidám történetek kedvelőit óva intem tőle.
  Több szót nem is ejtek róla; íme maga a novella:

 A gnóm

Kommentválasz I.

Mint ahogyan Sherwood barátomnál is szokás, a bejegyzéseimre érkező hozzászólásokra inkább a e helyütt válaszolnék, hiszen nem biztos, hogy mindenki visszalapoz az adott naphoz és végigvizslatja az elmúlt napok, hetek kommentjeit újra és újra. A válaszra is többen kíváncsiak lehetnek.
  Ferenc a márciusi (egyetlen) bejegyzésemre reagált és kérdést is intézett felém, mégpedig: mi az oka e nyolc hónapos kiesésnek? (Na ugye, bár nem számoltam utána, most legalább már tudom, mennyi is az annyi.) A kérdésre a választ egyébként nagy vonalakban már leírtam a vendégbejegyzésemben, amelyet Sherwood barátom kérésére prezentáltam az ő blogján, "vendégbejegyzés a'la Eric van Dien" cím alatt. Aki még esetleg nem olvasta, megteheti itt.
  Ismételni megint nem akarom magam, de a helyzet egyébként azóta sem változott, csupán belelendültem a "kötött csevegés"-be, az eredményt pedig mindenki láthatja. Viszont blogot komolyan elkezdeni és tovább folytatni bizonyos fokú felelősség, mintha egy befejezetlen trilógiát írnék meg. Azok, akik olvassák csak várnak és várnak, én meg hirtelen elnémulok, nem adok életjelet magamról. Ezt nem tehetem, pláne mivel látom, hogy már négy országból is olvasnak... :) Márpedig most, hogy komolyan belekezdtem a blogírásba, már nem fogom félbehagyni ugyanúgy, ahogyan félkész trilógiát sem áll szándékomban írni.

Godora, Godora, te csodás...

Mint korábban már írtam, a legújabb regényem - egy korábbihoz, a Godorai őrjárathoz hasonlóan - Erionban játszódik, a témája pedig a hercegi család ügyes-bajos dolgait fogja körül. Persze mindenképpen elkalandozok a Palotanegyed falain kívülre is, hogy a Városok Városának újabb szegleteivel ismertessem meg az Olvasót, mivel úgy hiszem, Godoráról sosem lehet eleget írni.

Nem véletlen, hogy akár Ynev kalandozói, kisebb-nagyobb kitérők után jómagam is folyton-folyvást visszatérek e zajos épületdzsungelbe. Mikor csaknem húsz éve megismerkedtem Ynevvel, már akkor is vonzott a titkokkal és emberi drámákkal terhes légköre, ahol emberi fenevadak lesnek folyton zsákmányra, ahol az emberek gyors felemelkedést remélnek de gyakorta sajnos csak keserű csalódásra lelnek... vagy talán még rosszabbra. Ha Ynevet egyetlen emberi testként képzeljük el, Erion lenne a szíve, amely vérrel pumpálja tele a test többi részét. Ha Ynevet be akarnánk szuszakolni Erion határai közé, akkor a város maga Torozon Tavernájának helyére kerülne; a szüntelenül nyüzsgő, zajos épületére, ahol sosem áll meg az élet, és amely a társadalmi-szociális érintkezés központi helye. Erion önmagában egy gazdasági elosztóközpont, egy szociokulturális olvasztótégely, de több egyszerű vegyesfelvágottnál. A Hercegi Palota a kyr hagyományok legletisztultabb örököse a jelenkori Yneven, és a város maga is - jórészt a Kapuk megléte okán, de sok egyéb kulturális és politikai tényező hatására - különleges helyet foglal el abban a társadalmi-gazdasági hálózatban, amely keresztül-kasul befonja Ynevet. Ha ezt a hálózatot a pók hálójaként képzeljük el, akkor Godora minden bizonnyal a pók fészke.

Mielőtt bárki is rámutatna: szándékosan nem akarom e helyütt konkrétumokkal untatni az Olvasót. Nem igazán vagyok híve az önkényes, blogon-fórumon keresztül történő világalakításnak, hiszen én magam csupán egy személy vagyok azok közül, akik Ynev sorsát alakítják, és mint tudjuk, e világ történetét - akárcsak Földünkét -  nem írhatja egyetlen ember. A fentieket azonban mindenképpen le kellett írnom ahhoz, hogy ecsetelhessem, miért is vonz annyira ez a városgigász. Egyrészt, mivel bár Ynev méreteihez viszonyítva csekély kiterjedésű területről van szó, mégis sorsformáló tényezőt jelent a kontinens történelmében, amelynek folyamán újra és újra bebizonyította: képes, ha nem is érintetlenül és változatlanul, de túlélni a korok viharait és sikerrel átvészelni minden megpróbáltatást. Másrészt az ok egy egyszerű képlet, amely objektív írói szemmel leírva a következőképpen fest: sok ember kis helyen nagy feszültség és rengeteg dráma. A Városok Városa ideális színtere bármely ember személyes drámájának, sorsfordító összecsapásainak, ezernyi mélyre ásott rejtély és titokzatos legenda kútfője. Ennél ideálisabb táptalajt elképzelni sem tudok egy irodalmi műhöz. Természetesen jómagam munkámnál fogva hasonló emberi drámákat látok és élek meg nap mint nap; önáltatás lenne azt hinnem, hogy ezen élményeim nem hoztak engem közelebb Erion jellegzetesen urbánus közegéhez; és bár magam az évek előrehaladtával egyre inkább úgy érzem, hogy számomra a legideálisabb környezet egy erdőszéli, patakparti kis házikó, távol a városok mocskától és zajától, emberi sorsokra érzékeny írói énem folyton-folyvást visszahúz a Városok Városába, hogy az valami újat tanítson nekem az örömről és keserűségről, haragról és megbocsátásról... magáról az Életről ugyanúgy, mint ahogy azt a megfáradt kalandozókkal teszi.

Uwel lovagjairól

Anno a "Uwel nevében" megjelenése után akadt néhány kérdés, amelyek folyton-folyvást felmerültek a különböző fórumokon. Az egyik ilyen kérdés ötlött ma az eszembe az új regényem kapcsán: Uwel lovagjai mindig amolyan "fejjel a falnak" módszerrel dolgoznak, vagy akadnak finomabb eszközeik is? Mindig ilyen hajlíthatatlanul, konokul kitartanak a céljaik mellett, vagy képesek ők is a diplomácia és a politika igen rugalmas gerincet kívánó útjára lépni?
 Nos, a kérdés jó, és a "Uwel nevében" sorai között a választ is elrejtettem. Uwel lovagjai is emberek; talán a legfanatikusabb hívők az egész selmovita egyházközösségben, de akkor is mind egyéni jellemmel bírnak. Természetesen a hosszú együttélés és a kíméletlen gyakorlatok, no meg a szigorú hittételek és rendtartás jellemformáló hatásáról nem szabad megfeledkeznünk. Ennek ellentéteként sokan felhozhatnák Gornard esetét, de kérek mindenkit, hogy ne essünk az általánosítás hibájába. Ő csupán egy közülük, aki igencsak kirí a csapodárságával, ám ha összehasonlítjuk őt egy külvilági kocsmatöltelékkel, nyomban ráébredünk, hogy nem is annyira csapodár ez az ember, csak a zord környezetben tűnik annak.
  Na de visszatérve az eredeti kérdéshez: Uwel lovagjai is mind emberek, és bár a hitük és szigorú életkörülményeik igyekeznek egy sablonra formálni őket, mindegyikük megtartja az eredeti jellemét. Akadhat hát közöttük olyan ember, aki hajlamosabb a diplomáciai megoldásokra - tipikus példa Arinael khuryak esete, aki sajnos nem profitál sokat ezen jellemvonásából; ez esetben ugyanis nála sokkal nagyobb halak próbálják őt kihasználni. Más esetben azonban lehet, hogy a diplomatikusabb megoldás a nyerő; nem véletlenül vált Arinael egykor khuryakká. A tények azonban tények maradnak: Uwel lovagjai elsősorban paplovagok, akik egész életüket a fegyveres harcnak szentelik. Ismerhetik a politikát, és némelyikük akár kiválóan helyt is állhat ezen a hadszíntéren is, sőt akár kémhálózatok szolgálatába is állhatnak a szent cél érdekében (lásd Urial Tryl esetét) de igen kevesen teszik ezt jól. Ha meg is próbálkoznak bármiféle békés megoldással, az esetlegesen előforduló kudarc után nagy valószínűséggel feladják és azt fogják tenni, amihez a Bosszú és Fájdalom Atyjának szolgáiként a legjobban értenek: fegyvert ragadnak. Ezzel nem arra célzok, hogy mindenhova kardcsörtetve rontanak be, ajtót beszaggatva, falat kibontva. Ilyet főként akkor tesznek, ha feltűnést óhajtanak kelteni; ha a bosszú maga széles közönséget kíván. Olyan tömeges megmozdulás, amelynek a Uwel nevében záró jelenetei közt lehet tanúja a Tisztelt Olvasó, igen ritkának számít. Lovagjaink sokszor még kedves páncéljuktól is hajlamosak megválni egy kis időre, hogy feltűnés nélkül cserkészhessék be a célpontjukat. Amikor azonban a döntő összecsapásra kerül sor, százból talán egy lovagnak jut eszébe olyasmi, hogy a puszta acél helyett más eszközhöz nyúljon.

Vissza a grundra

Midőn ma reggel az oly ismerős "Jaj de jó, fekvő-rendőr!" kiáltásra felriadtam, a folytatást elkerülendő azonnal pattantam is volna fel, de sajnos elkéstem. "Rúgjunk bele, szabad!"
 Nos, hamar felébredtem. Nem tehettem mást; meggyőzött a reggeli ébresztő a'la Kiriell. Azonban mielőtt a történtek hatására bárki szakállas rendőr-viccekkel hozakodna elő, elmondom: ismerem majdnem mindet. Ugyanis a legtöbbet rendőrök terjesztik.

 Na mindegy; vendéglátóm eme kellemes ébresztője után folytatom a napom, mint a héten már oly sokszor. Kezdem az iskolával, utána szabad program. A közeljövőben a tanulás mellett folytatom a regényem már elkészült fejezeteinek csiszolgatását is; mostanában azért több időm jut rá, lévén más munkarendben dolgozom, mint eddig. Bizony, az utóbbi pár hónap nem telt el eseménytelenül: sorsom fonalának láthatatlan és roppant kitekert humorral rendelkező gombolyítói ismételten jó hangulatukban voltak, és egy svédcsavart követően, két és fél év irodista-lét után ismételten az utcán találtam magam, mint becsületes lósalak-rugdosó. Rendkívüli örömömre szolgált ismételten intézkedni és - oh-la-la!!! - szabad levegőt szívni munka közben, emberekkel találkozni és beszélgetni, még többször rendet tenni. Már amennyire a mai világban persze egy rendőrnek lehet, mert azért - valljuk be - az utóbbi években eléggé megfogyatkozott a lehetőségek száma. Mindegy, dolgozunk amivel tudunk, élünk és remélünk, vélünk majd leülünk (egy nagy pofontól) de majd felhevülünk és felkecmergünk és folytatjuk tovább úgy és onnan, ahogy és ahonnan abbahagytuk. Esetleg talán okosabban és tapasztaltabban. Sajnos erről szól az élet ugyebár, de a poros irodából kiszabadulva elmondhatom: most legalább élem ezt az életet.

To be or not to be...

A mai napon ismételten John J. Sherwood barátomnál vendégeskedem, és ő egy dupla szaltóhoz készülődve megkért, hogy tegyek közzé vendégbejegyzést a blogján. Bár nyögvenyelősen kezdtem el, azért lassacskán belelendültem. Elhatároztam, hogy oly hosszú szünet után csak megkísérlem a blog írást; na nem azért, mert annyira szüksége van rá a világnak, hanem csak azért, mert szeretek beszélni, és ami még fontosabb: írni. Tehát itt ülök az ő gépe előtt, és egy újabb bejegyzésen dolgozom a blogomba. Igazából ami a fejemben járt, nála leírtam; itt nem akarom megismételni magam, aki kíváncsi rá, megtekintheti itt.

Ezen becses alkalmat megünnepelendő, kicsinosítottam az oldalamat is. Az én ízlésvilágomnak jobban megfelel; remélem ezzel az olvasó is így lesz.

Most azonban készülődnöm kell; vár a kötelesség és az iskola. Amikor tudok, ismét jelentkezem. Ja, és egészen biztosan nem nyolc hónap múlva.