Mint minden író, elsősorban magamnak írok; a magam örömére és szórakoztatására, valós élményeim feldolgozására, legtöbbször afféle önkifejezésképpen. Természetesen amint az ember megír egy novellát, verset vagy regényt és végig olvassa azt, felmerül benne a gondolat, hogy megismertesse másokkal. Erről írtam már egy korábbi bejegyzésemben; kitértem arra, hogy miért fontos számunkra ez a főként egyoldalú kommunikáció.
Amikor megírtam "A gnóm" című novellámat, először úgy döntöttem, hogy nem publikálom. Hosszú ideig vesztegelt a gépemen, mire elhatároztam, hogy a korunkra jellemző és igen húsba vágó témaválasztás miatt mégiscsak megismertetem az olvasói közönséggel. Bár maga a téma és a végkifejlet senki számára nem lesz meglepő, úgy érzem, ez a néhány oldalas írás mélyen belekóstol mindabba a szenvedésbe és borzalomba, amelyen az aktív drogfogyasztók esnek át. Belekóstol csupán, mint mondtam; úgy hiszem, hogy a test és a lélek legmélyebb kínjait nem lehet négy oldalban leírni, jobban azonban a saját érdekemben sem akartam belemélyedni a témába. A novella így is az egyik legdepresszívebb írásomnak számít, szóval a vidám történetek kedvelőit óva intem tőle.
Több szót nem is ejtek róla; íme maga a novella:
A gnóm
38 megjegyzés:
Szia!
Olvasmányos, hangulatos írás. Élveztem, annak ellenére is, hogy igazából nem különösképpen kedvelem az öngyilkos vallomásokat, az abból áradó megbánás/elszúrtam az életem fílinget.
A narrátor személyén gondolkozdtam el egy kicsit. A figura belső monológját olvassuk végig, mégis érdekel: lehet ennyire összeszedett egy szétdrogozott agyu fószer? Persze ez csak amolyan költői kérdés, mert függ gondolom a cucctól, amit tol stb. Szóval az látszik, hogy ezirányú tapasztalatom a nullával egyenlő... :-)
A narrátor személye az, ami miatt a novella a személyes kedvenceim egyike lett. Ő maga is egy elvont fogalom csupán. Hiszen a szerencsétlen roncs, amivé névtelen főhősünk vált, valóban nem láthatja át ennyire tisztán a saját helyzetét, és ezzel kifejezésre jut az a tény is, hogy a belső hang, ami űzi és hajtja, ostorozza, az nem teljesen ő maga. E narrátor nem más, mint egy szellem, egy kárörvendő, testetlen hang, a főszereplő bűntudatának és a társadalom megvetésének a gondolati manifesztációja, amely mintha természetfölötti módon utat talált volna hősünk agyába. A formális logika szabályai szerint nem létezhetne de mégis ott dobol az elméje mélyén és nem hagyja nyugodni... egy igazi paradoxon, amely legalább annyira kelt nyugtalanító és baljós hatást, mint maguk a történések.
Elolvastam és most azon agyalok, hogy miért ölted meg a narkóst? Nem lett volna jobb katarzisba rakni a főhőst?
A narrátor meg teljesen jól lett megválasztva, bár inkább a társadalom (az író) (el)ítélése látszott rajta, semmint a bűntudaté. A hangok a fejben nagyon egyszerű: ismertem egy srácot, aki alapból skizofrén volt és a narkózás még jobban elmélyítette nála a dolgot. Ő lazán tudott beszélgetni magával.
Ferkó
A végkifejlet oka egyszerű: ez a novella nem a megkönnyebbülésről, a megszabadulásról szól. A katarzis kioltotta volna azt a mondanivalót, hogy ha nincs erőd segíteni magadon (főhősünknek nem volt, ez jó néhányszor kifejezésre került) akkor vége, semmi nem szabadíthat meg a kíntól. A katarzis átéléséhez a hős talpra állására van szükség; itt ez nem történt meg, de egy ilyen főszereplővel legfeljebb deus ex machina alkalmazásával lenne lehetséges. Ez a mű egy tragédia, és szükségszerűen nem érhet pozitív véget. Ha a főhős más valaki, egy erős személyiség, akkor lenne létjogosultsága, de ezzel az egész novella hangvételét, a szereplő cselekedeteit és a mű hangulatát át kellene gyúrni, hogy a végső katarzis hihető legyen.
Köszönöm a választ.
(Szívem szerint itt jönne egy hosszabb hangvételű írás a d-e-m-ről, meg az író, mint isten szerepéről, megfejelve egy "a hősök is embernek születnek" című témával, de azt hiszem lesz még időnk ezeket is kifejteni később.)
Ferkó
Itt félreértés van. A tragédiának is szerves része a katarzis (annak hiányában céltalan az egész), ami azonban (tragédiáról lévén szó per definitionem) nem egyenlő a pozitív végkifejlettel.
Értelmezésem szerint Ferenc a katarzist a megkönnyebbülést, feloldozást jelentó szóként alkalmazta, amely itt pozitív végkifejletként jelentkezne. Ha esetleg félreértettem, én kérek elnézést; akkor valóban elbeszéltünk egymás mellett.
Jól értetted a katarzisra vonatkozó kérdésemet.
A pozitív és negatív megítélése a dolgoknak az teljesen szubjektív.
Az én szótáramban az öngyilkosság az vakvágány, ami mint olyan, önmagának a saját cáfolata. Mármint ha valaki túléli és rájön, hogy értelmetlen baromság, akkor van esélye egyfajta katarzisélmény átélésére. Ettől még a gondjai megmaradnak, de rá fog jönni, hogy az az út nem járható.
Én ezt az élményt láttam elvenni a főhőstől.
Bár a novella végén erőteljesen utalok arra, hogy hősünk végül csak ugrani fog és logikailag eléggé kevés az esélye, hogy egy magasból való zuhanást túléljen, mindenki szabadon felállíthatja a maga teóriáját, hogy végül mi történik vele. Mindezt az olvasó fantáziájára bízom; a lényeg itt nem az, hogy hősünk végül ugrik-e, hanem a folyamat, amíg eljut azon felismerésig, hogy ez az egyetlen megoldás, a szabadulás -számára, hangsúlyozom- egyetlen esélye. Ezért tartom a valaha írt legdepresszívebb novellámnak; itt ugyanis a főhős eljut odáig, hogy a halál számára már nem rettenetes dolog, hanem kívánatos végcél, a lelki felszabadulás kapuja. Hogy igaza van-e vagy sem, mindenkinek a saját megítélésére bízom. Az egyetlen biztos megoldás az ilyen helyzet elkerülésére az, amit a narrátor is felemleget: elutasítani a drog csábítását.
Ez a novella egyébként azon szempontból is kuriózum, hogy a főhőse gyenge jellem; általában a hőseim a legelkeserítőbb helyzetben is magukra találnak, talpra állnak és megkísérelnek kiutat találni. Ez a kiugrás részemről teljes szándékos volt: nem megnyugtatásnak, hanem elrettentésnek szántam ezt az írást.
A katarzis valóban feloldozás, megkönnyebbülés – de nem a szereplőben, hanem a nézőben (olvasóban) zajlik le, és éppen az elkerülhetetlen értékveszteség megélése, és okainak megértése vezet el hozzá.
Eric, te nem iszol alkoholt? Mi a helyzet a dohánnyal? És a fűvel? Amfetaminok?
Az öngyilkos ember gyenge jellem? Életben maradni sokkal könnyebb. Belátni és méltósággal elfogadni, ha már nem megy tovább, nehéz.
Eleve, mitől is oly egyértelmű, hogy élni kéne?
Csak néhány felmerült gondolat a fent elhangzottakhoz.
Ceriak, ne légy már ilyen!
Ezek könnyen lepasszolható kérdések.:)
Itt van ez helyettük:
-Mi a helyzet a cukorral?
-Mi a helyzet az adrenalinnal?
-Mi a helyzet a feromonnal?
-Mi a helyzet az információs éhséggel?
-Mi a helyzet a társaság utáni vággyal?
Ezeket már nehezebb egy csapással elítélni, de ettől függetlenül még ott van mögöttük a függőség víziója.
"Az öngyilkos ember gyenge jellem? Életben maradni sokkal könnyebb. Belátni és méltósággal elfogadni, ha már nem megy tovább, nehéz."
Ezzel vitába szállnék.
EGYetlen játékkal játszol és mindig elakadsz valahol.
Melyik nehezebb: sokadszorra is nekifutni és átvergődni a nehézségeken, vagy "ez egy hülye játék – felszólalással" elindulni az EXIT felé?
Ugyanakkor, nem lehet egyenlőségjelet tenni öngyilkosság és öngyilkosság közé sem.
A fenti novella szereplője, méltán viseli a gyenge jellemű jelzőt, és én kérném ki magamnak, ha valaki ugyanígy jellemezné azokat a embereket (katonákat, civileket), akik feláldozták magukat családjuk, társaik, hazájuk, egy eszme védelmében.
Mert lényegében ugyanaz történik itt is, ott is: önszántából válik meg az életétől.
De ettől még a novella "hőse", nem lesz Dugovics Titusz.
Szóval maradjunk csak a narkósoknál.
Engem az érdekelne, hogy Ericnek személy szerint mi a gondja a "függönyökkel"? (függők)
Hivatásbeli, vagy magánéleti?
Szia!
Nagyon szépen leírtad a drogosok, ezen bellül is inkább a heroinisták gondolatait, szorongásait, képzelgéseit..
Az én szerény véleményem meg csak annyi, hogy az exit gomb megnyomásához csak kellőképpen elborúlt elme kell, ami ha elég ideig kitart....
Szia!
Nagyon szépen leírtad a drogosok, ezen bellül is a heroinisták szorongásait, képzelgéseit..
Szerintem meg ahoz, hogy vki megnyomja az exit gombot, kellően elborult elme szükségeltetik kellő ideig...
Bocs, kétszer írtam..
Szia Ferenc!
Bocs, most neked írnám a véleményem! A drognak ez a formája már minden emberből gyenge jellemű kutyát csinál, aki a saját annyát eladná 1 kis anyagért. De lopni, verni, őlni(attól függően meddíg jutott) bármikor képesek. Volt szerencsém párhoz.Arról nem is beszélve, hogy betegágyat vesznek el azok elöl, akik nem tehetnek arról, hogy betegek, és még az államtól is vesz el pénzt, mert ugye a segélyintézmények...
Szóval én nem tudom Eric hogy áll a dolgokhoz, de én nem kedvelem őket..
Jahmen: a drogfüggőkkel én magam sem szimpatizálok sem magánéleti, sem hivatásbeli oldalon, de a novella nem azért íródott, hogy elverjem rajtuk a port. Ezzel megválaszoltam Ferkó kérdését is.
Ceriak: Nem tagadom, öntöttem már párszor fel a garatra életem során, jelenleg azonban egészségügyi okokból muszáj ritkán és mértékkel innom. Soha még egy szál cigarettát el nem szívtam, a többivel sem éltem soha egyetlen egyszer sem. Pedig volt rá csábítás. Ha meg akarod állni, megállod és inkább kiéled magad más területen. Csak találni kell olyasmit, ami szilárd pontot jelent az életben és nem lesz szükség ezekre a pótszerekre.
Nyílván eszembe se jutott, hogy szimpatizálsz velük. Ki látott már drogos szimpatizáns zsarut. Ez kb olyan lenne, mintha a tolvajnak rávágnátok 1 finomat kis kezecskéjére, hogy ej-ej....
Jahmen: mondhatom, hogy ej-ej, de attól még rá kell tennem a bilincset... az aktív fogyasztók helyzete persze más, hiszen az állam e témakörben végre valami használható intézkedést is bevezetett, mégpedig a szabadságvesztés gyógykezelésre váltása képében. Ez talán segít némelyikükön.
Na igen. Szabadságvesztés... És amíg a korházi kezelést kapják a korházi felügyelettel, addíg nyílván a nem az állam (a mi pénzünkön) élnek. Igaz? Bár ez még nagyon sok emberre ráilleszthető, aki nem a drog miatt lett a társadalombol kirekesztve. Nade mind1 is, hisz nem ez a téma.
Minden esetre gratula a novellához, jól átlátod a lényeget, még akkor is, ha kicsit fantáziadús lett, ami nem is baj.
Való igaz, a gyógykezelés is az állam pénzén folyik, de legalább van eredménye... míg a börtönről valamennyien tudjuk, hogy az igazi, keveset emlegetett neve bűnöző-nevelde. A gyógykezelt talán nem fog többé tisztességtelen eszközökhöz nyúlni, a börtönviselt (kevés kivételtől eltekintve) tutira fog még, és még több kárt okoz. Viszont valóban kezdünk kissé letérni az útról a padkára, úgyhogy mielőtt a szántóföldön kötnénk ki szabadon kószálva a temérdek lehetőségek földjén, amire e téma nyílik, visszatérek a novellámhoz. Köszönöm mindenkinek a megjegyzéseket és észrevételeket! Külön jólestek az elismerő szavak; igazi hajtóanyagot jelentenek, amelyek fejlődésre és további munkára sarkallnak.
Totál off.
Eszembe ötlött valami.
Az írásoknak, ha már publikáljuk őket, akkor az a lényege, hogy minél nagyobb olvasottsági rátája legyen, nem?
Minél szélesebb körben jusson el az olvasni vágyó emberekhez, minél több ember kapja meg az üzenetet (feltéve ha van), minél több embernek nyújtson örömet egy jól sikerült írás; megfelelő rész aláhúzandó.
Nem ismerve a blogod látogatottságát, kérdem, az ilyen jellegű írásaidat, miért nem rakod fel inkább, egy sokkal forgalmasabb oldalra, mint például a karcolat.hu?
Publikált írók is jelentetnek meg rajta, és a kritikusi vénája az odajáróknak egészen fenomenális olykor.
On.
Tényleg jó, ha vkinek sokan ismerik az írásait, egészen addíg, amíg megmarad a középsávban. Ha szórólap szintjén megy a dolog, elveszti az érdekeltséget. Mint a túl sokat reklámozott mosópór....
Úgyhogy én ajánlanám az arany középutat.
Köszönöm a tanácsokat, természetesen mindig is igyekszem a középúton maradni. A blogom keretein belül ezek az apró írások, úgy hiszem, pontosan jó helyen vannak, nem véletlenül itt publikálom őket. Hiszem, hogy egy jó írást nem szükséges minden weboldalon mások orra alá dörgölni; akihez kell, el fog jutni úgyis. Ha pedig nem elég jó, ha fennmarad a rostán... akkor nem kár érte.
Mindig megrendülök, amikor kishitűségbe botlok, nézzétek el a kirohanásomat.
A középszerűséggel egyetlen gondom van: az, hogy középszerű.
Ha csinálsz valamit, csináld a tőled telhető legjobban, vagy ne csináld sehogy. Ha pedig a legjobbat nyújtod, akkor miért várnál érte nem megfelelő fizetséget? Legyen az bármi: elismerés, dedikálások, dicsőség, töménytelen pénz, a befutott nagyok elismerése, amit csak akarsz.
És ne gyertek nekem a magunknak írunk dologgal, mert onnantól kezdve, hogy megmutatod valakinek az irományt, megbukott a tézis.
Ugye nem marketingestől hallottad ezt a, "Hiszem, hogy egy jó írás...akihez kell, el fog jutni úgyis."
Nem. Nem jut el.
Ugye nem kell felhoznom a bor és a cégér kapcsolatát?
Ha valakiben az elismertség a csapból folyást idézi fel, az az egyén problémája. Nekem egy Zsoldos Péter-díj jut eszembe róla.
Ha valakinek az ismertség, a kereskedelmi tv-k "celebjeit" juttatja eszébe, az megint az ő dolga. Nekem egy Bán János, vagy Gáspár András rémlik fel a szemeim előtt.
Én sem szenvedhetem a "csiri-biri sztárokat", de egy író nevéről én még sose hallottam, hogy elkoptatták volna. Főleg ha a munkájával dolgozta össze az ismertségét, és nem az életmódjával.
Igazándibol itt 1 embert leszámítva tök mindegy ki hogyan, és miért úgy véli a dolgokat.Mindennek eljön a maga ideje..
Ferenc: Te művelsz valami művészi dolgot? pl írás, rajzolás, fotózás...bármi.Mert az, hogy az író magának ír az igen is úgy van. Egy művész elsősorban magának ténykedik.Az, hogy ezt megmutatja másnak,és előrukkol vele ország világ elött, az csak egy dolog.De probálj csak megjelentetni valamit ami neki nem tetszik, szerinted viszont klasszasiker....Nem fog menni, mert elsősorban a művész csak azt nézi neki mi a jó, és nem mindíg sikerűl olyasmit produkálni, ami szerinte jól sikerűl.Viszont mindenféleképp önkifejezés, ami csak neki hoz "lelki békét", mert késztetést érez, hogy alkosson...
A "bór, és cégér".., az csak üzlet, nem művészet.A művészet nem tanulható!!!!!!!!!
Ferenc: a középszerű jelzőt ezen környezetében határozottan visszautasítom. Az írásaimra vonatkozó bírálatokat, javaslatokat bármikor elfogadom; a személyiségemre és az életmódomra vonatkozóakat ismeretlen embertől nem, a tulajdon családtagjaimtól is csak mértékkel. Ezúton kérlek Ferenc, hogy a személyeskedően bíráló megjegyzéseket számomra ismeretlen emberként lehetőleg kerüld el. Kifejthetném, hogy értetlenül állok a kirohanás előtt, miszerint miért is lenne középszerű valaki, aki nem hajszolja a hírnevet, az elismerést, a dicsőséget, miközben ÉRTÉKET hoz létre a munkássága által; hogy miért ne írhatna a művész magának amellett, hogy ezt a művet mások elé tárja; hogy miért kishitű az, aki inkább magában hisz és nem a közönség elismerésében, hogy mi is a tartalma az igazi hitnek: az, ami a lelkünk mélyén rejlik, vagy az, amit mutatunk a külvilág felé... de úgy vélem, ezek kérdések a különböző emberek különböző világlátásának köszönhetően soha nem válaszolhatók meg megnyugtatóan. Ezen oldal keretei egyébként is túlzottan szűkre szabottak ehhez. Egyszer talán, egy regényben...
Jahmen.
Igen, kontárkodom. Kacérkodok az írással, tanulom az alapokat, talán egyszer megírom az a bizonyos könyvet, ami mindenkiben ott van.
Nem csak a szakmai része érdekel a dolognak, de az is ami közben benn zajlik az emberben. De az egy másik történet.
Ha az önkifejezést használod, akkor tudod, hogy a belső dolgok, külvilágba való transzformálásáról beszélsz. Hogy láthatóvá tedd azt ami belül van, ami a külvilágnak láthatatlan. Ez az önkifejezés.
De abban a pillanatban, hogy te létrehozol valamit, és a világ elé tárod, már megszűnt az a fajta állapot amit annak tudnék titulálni, hogy "magának alkotás".
A mű létrehozása – többnyire – magányos tevékenység. De a publikálás már nem az. És én inkább a publikálás és az a körüli mizériákra szerettem volna rávilágítani, amikor látok egy fejlődőképes/jó írót aki "csak úgy kirakosgat" novellákat, és azt mondja, hogy "akihez kell eljut az írása".
Mindemellett, látom a sok kezdőt, és haladót, akik nyakra-főre publikálnak olyan témákról, ami százszor, ha nem ezerszer lerágott csont már, és akkor feljövök ide, és a befutott író meg "csak úgy" kirak egy olyan novellát, ami mind írásképileg, mind tartalmilag velősebb, mint a neten keringő novellácskák 80%-a. Erre kérdem én, hogy most akkor mi van?
A művészet is tanulható, máshogy nem is lehetne fejlődni benne.
Mi sem áll távolabb tőlem, minthogy bíráljam bárki személyiségét, vagy életmódját. Maximum az értetlenségemnek adok hangot, a tőlem telhető legcivilizáltabb formában. Persze, mivel nem ismerjük egymás, így valóban megvan a rizikója, hogy nem ér célba a mondandóm.
Próbálom másik oldalról, tehát.
Jahmennek már fejtegettem, hogy mennyi „kis” írócska-írótanonc (köztük én is), publikál úgy, hogy az alapvető szabályokkal sincsenek tisztában olykor. Ki ilyen, ki olyan okból teszi, én speciel tanulni szándékozom a kritikákból és a visszajelzésekből.
Erre te, a magad tudásával, akinek az írásán már nem nagyon találnának fogást, a mondanivalódat a maga teljességében tudnád közszemlére tenni… és nem teszed. Illetve teszed, de szerintem nem a megfelelő helyen.
Nem kergetek hiú ábrándokat, és nem hiszem azt, hogy a novellád fog bárkit is megállítani, hogy beadja az aranylövést, de ha csak egyetlen „esélyeshez” is eljut az írásod, és „talán” beugrik neki valami, a kellő időben…ugye nem kell folytatnom?
És a többi gondolat? Nem azok, amiket a hétköznapok szülnek, hanem azok, amit én kincsnek hívok, ami ott lakozik az emberben, mélyen legbelül, ami talán a többi embert is érdekel(heti).
Enged meg az embereknek, hogy lássák, amit alkottál.
Ennyi.
„hogy mi is a tartalma az igazi hitnek: az, ami a lelkünk mélyén rejlik, vagy az, amit mutatunk a külvilág felé...”
Beszélgessünk róla.
A megválaszolásnak nem megnyugtatónak kell lennie, hanem érthetőnek, a többi a beszélgetőkön múlik, nem?
Ferenc, értem a hozzáállásodat, magam is gondolkodtam hasonlóan. Ma viszont úgy hiszem, minden novellának megvan a maga helye és ideje. Ennek itt van a helye és most jött el az ideje. Végiggondolhatnám, hogy ha esetleg évekkel előbb előveszem és publikálom... ha még ide és oda is felrakom... de nem teszem. Alapvetően nem vagyok híve az internetes publikációnak, de ha már publikálok, én akarom megválasztani a kereteit. Nem akarom e szempontból túlzottan szétaprózni magam és a munkásságomat, az elmúlt másfél évtizedben szükségszerűen így is eléggé elaprózódott. Hiszem, hogy ha valaki igazán kíváncsi Eric van Dienre, akkor az ezen blogoldal kis kuckójában mindig megtalál.
Más: az író sosem szűnik meg magának alkotni. Teljesen mindegy, hogy egyetlen ember olvassa, vagy milliók... a mű és az íróval való kapcsolata mindig ugyanaz marad. A gyermekem az én számomra elsősorban mindig a gyermekem marad, a vér a véremből... és csak másodsorban az, amiképpen a világ tekint rá. Ez a kapcsolat akkor is ugyanaz, ha a gyermeket soha senki nem ismeri meg a külvilágból és akkor is, ha ezrek.
Kicsit piszkos, picit kicsi, picit szakadt, de az enyém, és én így szeretem... :-)
Eric,
kérdés, hogy miért kéne az egyiket megállni és a másikat nem. Az, hogy mit hívunk drognak, csakis a mi nyugati kulturális hátterünkből fakad.
Hogy egy tudatmódosító kultúrába ágyazottsága vagy kultúridegensége veszélyesebbé teszi-e; hogy melyik teszi veszélyesebbé; hogy van-e jogunk tiltani és van-e ennek eredménye; ezek érdekes kérdések.
Mint ahogy az öngyilkosságé, vagy az élet értékéé is, bár erre nem reagáltál.
A véleményed – polgári hivatásod ismerve – nem lep meg, csak próbálom árnyalni a kategorikus értékítéleteket.
Ceriak: Az öngyilkossággal kapcsolatos felvetésedre azért nem reagáltam, mert Jahmen és Ferenc mindent elmondott róla már előttem; őket ismételni nem akartam. Józan ésszel, napi gondokkal küzdve valóban úgy tűnik, hogy a "nincs tovább"-ot elfogadni kemény és bátor cselekedet; a halál pedig egy riasztó valami, ami megfoszt bennünket az élet értékeitől és a benne rejlő kiaknázatlan lehetőségektől. Ez addig igaz, amíg a hősi halálról beszélünk, nem pedig a lelkileg összeomlott emberek öngyilkosságáról. Azon embereknek, akik számára az élet már nem tartogat értékeket, akik csupán szenvedésként élik meg minden napját, a vég és a halál üressége mindennél kívánatosabb. Szó sincs részükről belátásról, hogy nincs tovább. Ez számukra nem belátás, hanem megkönnyebbülés. Ernyedten feladják, szusszannak egyet, és kilehelik a lelküket. Olyan pszichológiai örvénybe kerülnek, amely magába szippantja őket és ilyenkor bizony sokkal könnyebb megnyomni az "exit" gombot, mint felvállalni még tíz, húsz, harminc év kínszenvedést... és még nem beszéltünk mindazokról, akiket esetleg maguk mögött hagynak (családot nyomorban, gyermeket árván, hogy csak néhány példát említsek). Ezek az emberek nem a méltó végre gondolnak, hanem menekülni, szabadulni akarnak és nem látnak más esélyt... és az önzés és szürke ernyedtség örvényében azokról is megfeledkeznek, akik esetleg még bíznak bennük. Száz és száz példát láttam már erre, és ezt a tényt határozottan állíthatom: gyenge jellemre vall ilyen módon feladni a küzdelmet és ily módon megrémülni a lehetséges további szenvedéstől.
A drogról: itt nem a kultúráról és a drogok elfogadottságáról van szó, sőt nem is a drogokról. A régi sámánok rendszeresen használták őket- nekik azonban nem kellett lopni, csalni, hazudni, rabolni, másokat tönkretenni ahhoz, hogy hozzájussanak a szerhez. Nekik mindig volt utánpótlásuk, és nem kergették őket az őrületbe az elvonási tünetek (legfeljebb a szerek hatása). Ebben a társadalomban azonban máshogyan ez nem megy, és ebben rejlik a veszélye, nem a fizikai és pszichikai hatásában. Én ugyanúgy ellenszenvezek a szeszért reszkető alkoholistával vagy a játékgépeket nyüstölő szerencsétlennel is. Teljességgel mindegy, ki mit tesz, amíg csak magára van hatással... de sajnos valamennyien tudjuk, hogy az ember társas lény és egy ilyen személyiség-torzulás ellehetetleníti a környezetet is. Más kultúrában, más körülmények között nem ártana vele senkinek... itt igen, és ezt fel kellene fognia mindazoknak is, akik ilyen szerekhez nyúlnak.
Eric,
„gyenge jellemre vall”… Ez persze meg is fordítható: nem vall-e gyermekességre az élethez ragaszkodni?
Eleve, milyen alapon lehet bárkit is elítélni, aki megpróbál megszabadulni a szenvedéstől? Hisz ugyanezt tesszük a mindennapokban, mind azon igyekszünk, hogy elkerüljük a fáradságot, szenvedést.
A motiváció nyilván mindig egyénfüggő, de a menekülés és a belátás közt nem ilyen könnyű különbséget tenni. Ha valakinek valami oly fájdalmat okoz, hogy az öngyilkosságot választja, amögött minden bizonnyal olyan mérvű értékvesztés áll, amit követően értelmetlennek tetszik élni.
Egy biztos: túllépni az életösztönön, a rádkényszerített társadalmi nyomáson (élned _kell_), megbirkózni a tudattal, hogy másoknak fájdalmat okozol, és végül meghalni (nincs gyors halál, nincs fájdalommentes halál) olyan dolog, amire képmutatás vagy felületesség azt mondani, hogy a könnyebbik út.
Nem ugyanazt az életet éljük, nem _ugyanúgy_ éljük ugyanazt az életet. Ami neked mindig elviselhetőnek tűnik, az neki ott belül a pokol lehet.
Ceriak.
"túllépni az életösztönön, a rádkényszerített társadalmi nyomáson (élned _kell_), megbirkózni a tudattal, hogy másoknak fájdalmat okozol, és végül meghalni (nincs gyors halál, nincs fájdalommentes halál) olyan dolog, amire képmutatás vagy felületesség azt mondani, hogy a könnyebbik út."
Olyan szépen írtál az öngyilkossági hajlamról és a hátteréről, hogy majdnem a kicsordult a könnyem.
Majdnem.
Miután kizárhatjuk, hogy másokért vállalt önkéntes halálról van szó (ahol lehetett Eric és én is különbséget tettünk a kettő között, de ez itt nem történt meg, szóval az öncélú halálkeresésről fogok beszélni a továbbiakban), így itt az egyén szenvedéseinek lerövidítése állhat a háttérben.
Megmondom kerek-perec, aki a saját szenvedései elől menekül, az legtöbbször nincs tekintettel a környezetére. Nem érdekli más, nem érdekli a családja, nem érdekli a párja, egy dolog lebeg a szeme előtt: megszabadulni a kíntól, ami marcangolja.
Nem gondol másra, mint a szabadulásra. Nem érdekli milyen árat kell érte fizetni, a lényeg a kínmentesség.
És nem! Nem mindenki igyekszik elkerülni a fáradtságot és a szenvedést! Ha értelme van annak, amit csinálsz – járjon szenvedéssel, vagy fájdalommal is akár –, és LÁTOD azt, hogy mit nyerhetsz egy múló kínos perccel, akkor bele fogsz menni a dologba százszor és ezerszer is, ha kell.
De csak akkor, ha keresztüllátsz percnyi kínod szülte illúzióján, miszerint az a pillanat a végtelenségig tart. Nem máshogy.
Amúgy is rossz példa a mindennapok gürcét-nyűgét viselő! embert szembeállítani, egy, az önmagának ásott verembe zuhanóval. Lehet az előző már tudja azt valahol mélyen, amit az utóbbi még csak most készül megtanulni.
Hogy a halál nem megváltás, de a szenvedésből még élet is fakadhat.
Ha egy csecsemő nem kapja meg a cumiját, és rekedtre üvölti a torkát, az neki biztos a poklot jelenti. Ha egy gyerek nem kapja meg a vágyott játékát, az számára a pokol. Ha egy tizenéves csalódik szerelmében, az neki a legnagyobb szenvedés amit addig átélt.
De mi van, ha mindvégig ugyanarról az emberről van szó?
Csak közben eltelt néhány év.
Nem lehet, hogy a most szenvedő felnőtt ember is ugyanazt éli át, mint a csecsemő, meg a gyerek vagy a kamasz tette egykor?
Arra a hangra hallgatni, amelyik megkönnyebbülést ígér az élet múltával, ugyanakkora önámítás és önbecsapás, mint arra a hangra hallgatni, amelyik azt mondja, hogy a drog megoldás bármire is.
Valóban nem ugyanazt az életet éljük.
De mindannyian egy irányba tartunk.
Eric.
Véleményedet a publikálásról elfogadom és tiszteletben tartom, de továbbra sem értek vele egyet. (Június végén, július elején esedékes az Enrawelli Scriptorium találkozója. Raon ígérte, hogy eljön, talán még Hannát is megpróbáljuk rávenni, hogy tiszteletét tegye – legalább öt perc erejéig –, és ha te is el tudnál jönni, akkor: 1. Megtisztelő lenne számunkra. 2. Inspirálólag hatna mindenkire. 3. Élőszóban ki tudnám fejteni, hogy mire alapozom a véleményem publikáció-marketing vonalon. Persze tudom, hogy Szeged-Pest útvonal nem egy babazsúr.)
Az író és a mű kapcsolatához egy gondolatot.
Elhiszem, hogy így érzel az irományaiddal kapcsolatban. Nem tudom, hogy ez mindig így volt-e, vagy csak idővel formálódott azzá ami, de elhiszem, amit mondasz.
Mivel én még az elején járok annak az útnak, amit te már évek – lassan évtizedek – óta rósz, így nem tudhatom, hogy én hogyan fogok gondolkodni, amikor annyi tapasztalat, vagy – adná az isten! – annyi kiadott regény lesz mögöttem, mint amennyi most mögötted van.
De most még úgy érzem, hogy a dolgok meg akarnak születni, és nekem a legjobb feltételeket kell biztosítanom, hogy világra jöjjenek.
De magamnak nem írok. Az írás örömért igen, de magamnak nem.
Élvezem minden percét az alkotásnak, azt is, amikor tíz méteren sétálok kilométereket le és fel, töprengve, agyalva, hogy mi is legyen a következő lépés, vagy órákig nyammogok egyetlen mondaton, hogy hogy is hangzik jobban, de az nem magamért van: hanem a „műért”.
De szerintem, egy pohár bármi mellett ezt is ki lehet majd beszélni. :angyalferkó:
Ceriak: lassanként kezdjük önmagunkat ismételni a meggyőzés szándékával, amit teljességgel fölöslegesnek tartok, így nem mondom el ismét mindazt, amit már korábban kifejtettem. Más emberek vagyunk, más élettapasztalattal. Csak remélhetem, hogy bármilyen tapasztalattal is rendelkezel te vagy Ferkó e téren, sosem lesz szükség arra, hogy hasznosítsátok azt.
Ferkó: ha nem jön közbe más programom, szívesen elfogadom a meghívást, de ez még a jövő zenéje. A műhöz fűződő viszonnyal kapcsolatban paraszthajszálnyira elsiklottunk egymás mellett. Azt írod, az írás öröméért írsz. Tehát te jól érzed magad akkor, amikor írsz, jólesik belefoglalni a műbe a gondolataidat, érzéseidet, élményeidet. Nos, pontosan ekkor írsz magadnak. Nem önző szándékról beszélek vagy arról, hogy féltékenyen megtartod magadnak azt, amit írtál, hanem az alkotás ösztönéről, ami minden művészben benne rejlik. A szándékról, ami a művet feléd és nem a közönség felé fordítja; a szándékról, ami megakadályoz abban, hogy ha ezren kiáltják a füledbe, hogy ne arról írj, amiről szeretnél hanem másról, mert mást akarnak olvasni tőled, te akkor is megtartod önmagadat és továbbra is arról írsz, amiről te akarsz és úgy, ahogyan te akarod. Magadnak és nem a közönségnek alkotsz; az már más kérdés, hogy ezt a magadnak írt művet megosztod velük.
Eric.
Egy dolgot felejtettem el mondani az írással kapcsolatban.
„Tehát te jól érzed magad akkor, amikor írsz, jólesik belefoglalni a műbe a gondolataidat, érzéseidet, élményeidet.”
Igen, de mi van akkor, amikor olyan mélységek és magasságok nyílnak meg írás közben, hogy az író csak bámul, és egy percig nem jut eszébe, hogy ezt ő teremtette volna. Inkább olyan érzés, mint amikor egy láthatatlan ajtó nyílik meg és beléphetsz abba a világba, ahova – kimondva, kimondatlanul – mindig is vágytál. Amikor olyan ötlet szakad bele az agyadba, hogy órákon át ülsz mozdulatlan, és félsz megmoccanni, nehogy elszálljon az ihlet, vagy bármi is legyen a neve. Profánul és vulgárisan így hívom ezt az érzést: „Tyűbaze!”
Lehet, akkor én is magamnak írok. De most még olyan helyről jönnek az ötleteim, amik egyáltalán nincsenek tudatosítva bennem, így nem is nevezhetem sajátomnak őket.
Mint írótanoncnak, nekem még nem kell attól tartanom, hogy bárki is meg akarná szabni, hogy miről írjak, így ez a része a dolognak felfedezésre vár részemről.
„ha nem jön közbe más programom, szívesen elfogadom a meghívást, de ez még a jövő zenéje.”
Köszönöm/köszönjük szépen! Másfél hónapon belül tisztázzuk a végleges időpontot, hogy a díszvendégek is össze tudják egyeztetni a beosztásukkal.
Megjegyzés küldése